Ez a nap, és attól tartok, az egész előttünk álló időszak legfontosabb híre. S a legtöbb okunk nekünk van arra, hogy figyeljünk a fejleményekre, mert semmi kétségünk ne legyen: mi leszünk ennek a beteg, nyomorult, önmagát túlélt Brüsszelnek az áldozata.

Lengyel barátainknak üzenjük: tartsatok ki! Mi most is veletek vagyunk! És egy fillért ne fizessetek ezeknek a gazembereknek!

Igen, Brüsszel, az EU és minden csatolt része ma már a Brezsnyev doktrína szerint működik. Azt pedig mi ismerjük a legjobban, s ha fellázadtunk ellene, pedig ott nem babra (mocskos pénzre) ment a játék, akkor ne gondolják ezek a takonygerincű brüsszeliták, hogy nekik majd lefekszünk.

S üzenünk Brüsszelnek is, előbb ezt:

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:

jönnek a szőke és roppant barbárhadak

s a Birodalom únt akrosztikont farag

s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.

A lélek émelyeg, árvasága kínozza.

Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.

Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat

nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!

Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?

Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;

csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;

csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság! 

Nos, ezek vagytok ti...

S üzenünk még valamit: 

Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.

Sírtam miatta, én is, én is,
beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.

De láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.

Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.

Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.

Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.

A délibáb vizében úszó
gabonát.

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.

Halottjaim csontját a földben,
halavány,

matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.

Rokontalan, sívó magányom
egyedül.

A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.

Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.

Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.

Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.

Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.

Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,

Arany János bűvös szavával
mulatott.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.

Holtomban is csak erre játok,
keleten.

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.

Ezek pedig mi. Világos?