Ma 2021 május 18. Erik, Alexandra napja van. Holnap Ivó, Milán napja lesz.
f6e52411f083861c6e45e5a041e0b401.jpg

Magvető Kiadó könyvklubja - Szódalovaglás

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Erre az útra csak az fizessen be, aki szereti a romvárosokat, s nem retteg a lovaglástól, mert íme hát lovagok lehetünk, valódi sövaliék, stukszok és párizsiak egy rövid időre. De!

Tudniuk kell – a későbbi pereket elkerülendő –, a vezető, akit Társaságunk maguk mellé rendelt kísérőül, nem hivatásos idegenvezető. Bár ismeri a tájékot, meglehet mégis keveri az adatokat, másokat kifelejt, esetenként olyan traktákra invitál, melyek nem tartoznak a szűken vett tárgyhoz. Mindezekért talán kárpótol az archaikus leletegyüttes, az esti Kréta vagy a reggeli Trója. Mielőtt azonban választott régiónknál leragadnánk, egy röpke pillantás a görög tájra.

A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójára át- és végérvényesen megrajzolódik az akkor harmincas éveik végét taposó költők csapata. A korosztály néhány fölülreprezentált alkotója kikopik vagy kikoptatja magát az élbolyból. Szőcs Géza ekkor már inkább polit, mint poet, Sziveri János éppen ’90-ben int búcsút a földi világnak, Zalán Tibor alól (akit korábban a nemzedék éllovasának tartott a kritika) a pályatársak kilökték a nyerget.

A hetvenes évek undergroundjában és a nyolcvanas évek legális irodalmi sajtójában is jelentős szerepet játszó neoavantgárd az évtized végére utolsó fónikus és vizuális lelkét is kileheli. Új nevek erősödnek be: Kukorelly Endre, Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Marno János (stb.). Két utóbbi szerzőnk egy-egy reprezentatív kötettel nyitja a kilencvenes évtizedet. A cselekmény – isten ha egyszer lábra kap (Marno) és a Szódalovaglás (Parti Nagy) irányadó a kilencvenes évek magyar költészetében. Mindkét kötet kompozíciója egységes, ám közben a könyvek beltartalma hangsúlyosan fragmentált. Marnóé, bár egységesen zárt formájú tizenkettesekből áll, a szövegekbe vont életepizódok morzsák csak, darabkák, s teljességgel elvetik az esetleges felsőbb egységesítőnek, annak a bizonyos cselekvőnek a lehetőségét. Parti Nagy a szövegstruktúrák, a versszerkezetek szintjén fragmentált, s ekként még az egyértelműen egészversek is töredékjelleget kapnak (például a kötetet majdnem középen osztó szonettek – 177–194. o.). [A kilencvenes kiadás a lap alján hozza az oldalszámot, a lapok tetején pedig a szövegek sorszámát, hivatkozáskor ez utóbbit vettem alapul.]

A fentebb említett rész-egész problémája gondolkodásváltást jelez. A nyolcvanas éveket a széttöredezett kultúrák ethosza hatotta át, minden csak darabjaiban létezett, tört ideológiák és kagylók, cserepek, a részben megbújó egész mákonya és a pusztult egység mélabúja hatotta át a kompakt ideológiákból szabadulni akaró „szellemet”.

A kilencvenes évekre a kultúrák sírja fölött zokogó „szellemi” (vagy inkább szellemes) ember mintha megunta volna a törtség és daraboltság paradigmáját: az agyban összegyülemlett kulturális morzsalékok között hirtelen kohézió támadt, s összeállt valami zanzásított üdvtörténetté, amelyben karöltve sétálnak a keresztény szentek, a keleti bölcsek meg az ufonauták. Ez az eggyé építési szándék ismerhető fel a két könyv szerkesztésében: az alapegység fragment, a végeredmény egész. „…[A] lehető teljességet célzom meg, ha hangsúlyozottan a töredékekből, a fragmentumokból dolgozom is.” (Félterpeszben. Keresztury Tibor levélinterjúja Parti Nagy Lajossal.) Ekként válnak a kötetek műfajukat tekintve könyvvé. De – kikötve immár a Szódalovaglásnál – a 331 (Herakleitoszénál éppen kétszázzal több) fragmentet tartalmazó összeállítást mégsem tekinthetjük zárt egésznek. A szerző már a hátlapon jelzi, hogy csak egy lehetséges változatot tartunk a kezünkben, s nem az egyetlent. S miért ne játszhatnánk, akár a kaleidoszkóppal, miért ne forgathatnánk kezünkben, hogy más alakzatokba kerüljön? Még akkor is megtehetjük ezt, ha észleljük, hogy a szövegek nagyon is akkurátusan, precíz figyelemmel vannak egymáshoz illesztve, s az egész könyv is szépen hármasra tagozódik, a széthullott szerelmet hihetetlen erővel tematizáló középső szonettcsokortól balra a kapcsolat széthullásának tárgyi dokumentációja, míg jobbra a személyiség széthullása jelenetezik, kis haláljáték.

Ha most lovainkkal e háromharmincegybe csörtetünk, persze nem annyira archaikus torzókat találunk, mint inkább e torzók paródiáit, de megrémülnünk nem kell, hisz ezekben is visszacsavarva ég nézésük, s éppen úgy nem tekinthetők suta köveknek, mint ama híres rilkei sem. Parti Nagy líraszemléletének s ekként a szövegeknek is alapja, hogy a szerző nem választja egyedüli tradíciónak a klasszikus költészetet. Dalszövegek, rigmusok szerepelnek Kosztolányi-, József Attila- vagy Pilinszky-sejtések mellett. A beemelt populáris elemek mindegyre provokálják a hagyományosan költőiesnek tartott (a túlhasználatban rendesen megkopott) képeket (lásd például az ég, az este, a csillagok raja, a lomb stb. képének megjelenítését a 49., 52., 84., 105., 136., 151. stb. versekben). A kontrapunktozás, ami alapjátékává válik a Parti Nagy-szövegeknek, folyamatosan fölülreflektálja az előző (gondolati és poétikai) állításokat. De a reflexió sosem olyan erőteljes, hogy teljességgel megszüntesse az érzelgős kép erejét, pusztán redukálja azt. Amikor Parti Nagy efféle elemekkel operál („de jobb a giccsel puhán szembenézni” 94. vers), nem akarja teljességgel lealázni azt az érzelmi mechanizmust, amit egy giccs-szöveg beindít, hiszen – akarjuk, nem – ezek létező befogadási módok. Inkább azon munkál, hogy megkapják az érvényre jutás lehetőségét a magaskultúra birodalmában. Az irónia árnyaltságára maga Parti Nagy is felhívja a figyelmet: „Én az iróniát részvét és alázat nélkül, szeretet nélkül nem tudom elfogadni. Remélem, művelni se.” (Keresztury: i. m.) Az irónia ilyen mérvű és efféle alkalmazása fölvet egy pszichológiai problémát: hogyan működtetheti az alkotó a mű létrehozásának folyamatában a teljes személyiségét akkor, ha ab ovo túl érzelmes vagy reagens az esztétikailag nem legitimizált hatásmechanizmusokra. Ahhoz, hogy az a bizonyos igazmondás (Tell the true – David Bowie) megtörténjék, ami mégiscsak minden műalkotás tétje, be kell dobni a lélek nehezebben vállalható szegmenseit is. Csak hogyan, ez a kérdés. Parti Nagy a következőképp oldja meg a problémát: úgy emeli be a túlérzékenységet a szövegekbe, hogy nem ül fölötte vésztörvényszéket, megteremti a működésének és a reflektáltságának is a módját. Leleplezi és újra feltölti, miként azt Mészáros Sándor írta egy korabeli kritikában (Alföld, 1990/5.).

A pop persze nem csupán szövegidézetek formájában jelenik meg a versekben. Parti Nagy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek dizájnját aprólékos tárgyi precizitással építi bele a fragmentekbe. Buszkalauz, vasutas, gázvezeték, piros zokni, klottnadrág, hokedli, spájz, befőtt, virslihús, szakszervezet, főgépész fia stb. Szinte kulináris élvezettel lehet végigszopogatni a hétköznapi szocreált, lehet rajta nevetni, de vállalható is – mégiscsak a miénk volt, mi éltünk benne finoman összemelegedve, mint a lábujjak a tornacsukában. Ebben – mondhatni – nem kisebb tett húzódik meg, mint hogy a legitim beszédbe emelődött az, amiről az ember nemigen tudta, hogyan és mit. (Immár tíz év távlatából újraolvasva a szöveget: felerősödött egy kis nosztalgikus báj is, ami hát rögtön behozza Krúdyt – miért ne.)

A szövegek humorát tovább erősítik a ritmusparódiák, s mellettük még inkább a rímjátékok. A nyolcvanas évek végére – mikor is az avantgárd szabadvers kifújt (egy időre legalább), a klasszikus formák alkalmazása evidensen vetette föl a rímkérdést. Láthatóvá lett, a babitsi elemekkel jól megszívatott rímkezelés teljesen szétkopott. Mi a teendő? – kérdezhetnénk a feledhetetlen klasszikussal, s rögvest két taktikát vázolhatunk: vagy beerősíteni a rímeket (túltekerni a volumét), vagy lehalkítani. Valójában a halvány rímelést eredményesen csinálni hihetetlen nehéz feladat. A gyenge rímek csak akkor funkcionálnak, ha a sorok zenei effektjei megfelelően kidolgozottak, s a gondolati ív is rájátszik a hangzásra. A korábban említett Marno-kötet épül a lehalkításokra, míg a Szódalovaglás egyértelműen a beerősítéssel játszik, szándékosan rontott, túlkoptatott vagy túljátszott rímektől sem megriadva (tüdő, idő, redő; ablakon túl / őszi kontúr; Üszök / küszöb / küszök; duruzs / lassú rúzs? lássalak / salak; tótlan / szótlan – stb.).

Parti Nagy Lajos könyvnyi méretű lírajátéka a nyelvi elemek minden részét érinti. A látványos szóképződmények hihetetlen színes kavalkádja dúsítja a szövegeket: egérderengés, rozsdavíz, rózsamosónő, szájsérv, hátúszónadrág, éjibáb, szigonyravatal, napolajkor, pulóvercsiga és vég nélkül sorolhatnám. A rendkívül plasztikus képkavargás olyan erővel hatja át az anyagot, hogy az elfogadott köznyelvi szókapcsolatokat is újra működésbe hozza, s immáron nem tudunk elsiklani egy ezüstpapír, grízgaluska, lópata vagy népszabadság mellett. Mindebből mégsem az a következmény, hogy az olvasás úgymond folyamatosan elakad.

A Parti Nagy-versek éppen a találó nyelvjátékoknak, a rendkívül intenzív ritmusnak, rímeknek köszönhetően lendületesek, a könyv látogatóit rögvest magukkal sodorják. Az olvasás nem jaktáló (mint a már sokszor említett Marno-versek esetében), nem a megakasztásban, a részértelmezésekben érdekelt, hanem az előrevivésben.

Természetesen mindebből egyértelmű, hogy a szerző szándéka szerinti fragmentumszerűség semmiképpen nem jelent törmelékanyagot, rendszerezetlen hordalékot. Minden kis részlet (beleértve az egysorosokat is) a végletekig megmunkált. A tárgyi világ bejárása mindétiglen akkurátusan pontos, s az alkalmazott költészeti eszköztár bravúros. Szerzőnk az érzelmesség és a humor keskeny mezsgyéjén balanszíroz látványos ügyességgel. Mindettől még kalapot emelhetnénk, s lovainkat megsarkantyúzhatnánk, hogy hölgyeim, uraim, ez itt nem Giotto di Bondone, hanem a Madame Tussaud, mindezt megtehetnénk, ha nem sejlene át a szövegen valami éktelen szerelmi tragédia, nem a könyv, hanem a személyiség széthullásának rettenete, mert többek közt – hogy a szerzőt idézzem – erről is szól ez a könyv. Sőt ez az, ami miatt szólhat bármi másról is: nyelvről, poézisről, szociokörnyezetről.

Hölgyeim és uraim, lovastúránk végéhez értünk, most kössék lovaikat egy-egy archaikus lóápoló torzójához, és szabadidős program keretében önállóan is ismerkedjenek meg a tájjal, melyen igazából kísérő nélkül bolyongani érdemes.

]]>www.beszelo.hu]]> - Háy János
 

 A könyv megrendelhető a következő címen:

]]>http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139406079]]>
 
Parti-Nagy Lajos: Szódalovaglás

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Autómánia (61) Mozi világ (440) Politika (1578) Tereb (138) Gazdaság (657) Rejtőzködő magyarország (168) Sport (729) Egészség (50) Életmód (1) Nagyvilág (1455) Irodalmi kávéház (504) Flag gondolja (33) Szépségápolás (15) Mozaik (83) Heti lámpás (255) Kultúra (6) Vetítő (30) Alámerült atlantiszom (142) Emberi kapcsolatok (36) Gasztronómia (539) Titkok és talányok (12) Belföld (6) Mondom a magamét (5301) Történelem (14) Tv fotel (65) Jobbegyenes (2030)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>