Ma 2019 december 16. Etelka, Aletta napja van. Holnap Lázár, Olimpia napja lesz.
borosimre.jpg

Boros Imre: Kereslet, kínálat, akarat

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A rendszerváltoztatás óta eltelt negyedszázad a munkától való elidegenedésről, életidegen oktatási elvek alkalmazásáról szólt.

Néhány hete terjedt el a hír, hogy szűkében vagyunk a hazai munkaerőnek. Azóta ez folyik minden csatornán. Bizonyos ágazatokban a hiány már valóban komoly akadálya nemcsak a teljesítmény fokozásának, de a napi működtetésnek is.

 Tény az is, hogy a 2008-as pénzügyi válság után két-három százalék körüli szintre beragadt gazdasági növekedésünk elégtelen a felzárkózáshoz. Ezzel még a környékbeli versenytársainkhoz sem tudunk felzárkózni, a Nyugathoz való közeledésünk pedig örökre illúzió marad. Erre is hivatkozva vállalkozói körökben nemrég megjelent az igénybejelentés külföldiek szükségszerű foglalkoztatására. Az időzítés, sajnos, mellőzött minden józan politikai megfontolást, amit a gazdaságban dolgozó vezetőktől joggal elvárhatnánk.

A migránsválság közepette munkaerőimportról beszélni olyan, mint akasztott ember házában a kötélről értekezni.

 Ki gondolt volna itt elsősorban másokra, mint a migránsokra? A migránsokat mint „motivált munkaerőt” üdvözlő német példa igazolja, hogy ez zsákutca. A tavaly Németországba özönlő másfél millió migránsból a német nagy cégek (mellesleg a munkaerő kétharmadának foglalkoztatói) összesen ötvennégy főnek adtak munkát. Ebből is ötvenet a német posta vett fel, nyilván állami parancsra.

Számításba jöhetnek még a környező országok, azzal a megszorító megjegyzéssel, hogy a határon túli magyarság mozogni kész része már vagy eljött, vagy már tovább is állt Nyugatra. Egyébként Románia, Bulgária már szinte kiürült használható munkaerő szempontjából, a volt jugoszláv területeknek pedig már több évtizedes gyakorlatuk van a nyugati munkavállalásban.

 Ami Szlovákiát, Szlovéniát, netán Lengyelországot és Csehországot illeti, ott jóval magasabbak a bérek, tehát velük szemben nincs vonzerőnk. Szóba jöhetne esetleg Ukrajna, de mivel az ország nem uniós tag, az onnan érkezőkre nem vonatkozik a munkaerő szabad áramlásának elve. Ha mennek is az ukránok, inkább Lengyelországot választják történelmi okok miatt is, hiszen Nyugat-Ukrajna évszázadokig Lengyelország része volt, szorosak a szokásrendi, vallási és részben a nyelvi kötelékek.

A vállalkozói hevület érthető, vágynak egy, a hazainál is alacsonyabb bérért is dolgozni kész munkaerőtömegre, amely a hazai dinamikus bérfelzárkóztatási kényszert lassíthatná, de ehhez sikeres út nem vezet. Nincs mese, béreket kell emelni, más út nincs. Csak így lehet újabb munkaerőt találni, vagy esetleg a külföl- dön dolgozókat hazacsalogatni.

A gazdasági kormányzat kilátásba helyezte a bérjárulékok csökkentését, mondván, hogy ez majd alkalmat ad a vállalkozói szektornak a béremelésre. Első menetben ez azonban nem más, mint bérköltségcsökkentés, azaz a profit növelése. Azt csak majd később látjuk meg, hogy lesz-e ebből, és ha igen, akkor mikor béremelés.

 A járulékcsökkentések viszont nagyon fájnak a költségvetésnek, mégpedig érzékeny területeken: tovább csökkentik a nyugdíjkassza és az egészségbiztosítás amúgy is szűkös mozgásterét. Kevésbé fájdalmas lenne, ha a kormány a saját alkalmazási körében lévők béreit tovább emelné, amit már egyes szektorokban folyamatba is helyezett.

Alulról a bértáblát egy masszívabb minimálbér-emelés nyomhatná felfelé, amire a kormánynak szintén van jól behatárolható ráhatása. Bizonyos adók (szja, áfa) csökkentésével pedig a valóban fontos reálkeresetek szintjét lehetne emelni, gondosan összehangolva a szociális és gazdasági növekedési megfontolásokkal. A nagy munkaerőhiányról szóló jajveszékelésben azonban érdemes azt is áttekinteni, hogyan állunk valójában.

Nagyon jó hír, hogy immár több mint félmillióan jutottak munkához, akik adót és járulékokat fizetnek. A 4,2 millió foglalkoztatott egy része ugyan külföldön dolgozik, tehát a hazai gazdaság növekedése szempontjából rájuk nem számíthatunk, de nem is terhelik a hazai államkaszát egészségügyi, oktatási költségekkel, ugyanakkor hazautalásaik érezhető tételei javuló nemzetközi pénzügyi helyzetünknek.

Szintén jól állunk a munkanélküliségi ügyekben. Kevesebb mint háromszázezer fő az, aki akar dolgozni, de nincs munkája, ami fele az egykori csúcsadatnak. A munkaképesek aktivitása viszont nagyon alacsony, alig több mint hatvan százalékuk dolgozik.

Messze vagyunk a kívánatos és Nyugaton elért hetvenöt százalék körüli értéktől, legalább nyolcszázezer főnyi a különbség. Ők jelentik az igazi tartalékot. Valamint a hatvanöt év felettiek közül az a réteg, amely még tudna is, akarna is a nyugdíj mellett dolgozni, de nincs lehetősége. Egyéb, ábrándként kezelhető megoldások helyett ezt a tömeget kell szemügyre vennünk, ha hosszú távú megoldást akarnunk.

A legfontosabb, hogy akár már rövid távon is a réteg további duzzadásának gátat emeljünk. Ez az oktatási, szakképzési rendszer feladata. Radikális lépésekre is szükség van, hogy a semmire sem jó szakok megszűnjenek, a diplomás munkanélküli-képzések megálljanak, az oktatási rendszer használható tudással rendelkezőket bocsásson ki, ami nem egyenlő feltétlenül a diplomával, ami ugyan magas fokú öntudatot igen, de megélhetést nem mindig biztosít.

A legfontosabb azonnali lépésnek az látszik, hogy ennek a nyolcszázezres tömegnek a hadra fogható részét bevonjuk a gyakorlati képzésbe, ami a cégek szintjén oldható meg a cégek és a képzésre vállalkozók negatív és pozitív (elvonó és támogató) anyagi ösztönzése mellett.

Az ösztönzési rendszer kiterjedhet a közfoglalkoztatottak piaci munkahelyekre történő visszatérésére is. Megoldásokat célszerű találni arra is, hogyan lehet a közfoglalkoztatottakat idényszerű mezőgazdasági munkákra alkalmazni, nyilvánvalóan a foglalkoztatók anyagi tehervállalása mellett.

A nyolcszázezres tartalék munkába állítása várhatóan minden korábbinál nagyobb kommunikációs vihart kavar majd a korábbi szemlélettel homlokegyenest szembemenő gyakorlat miatt. Lesz itt elegendő demagógia emberi jogokról, szabadságról, európai értékekről.

Ne feledkezzünk meg a „szabad” munkaerő regionális elhelyezkedéséről sem. A mai bérszínvonal mellett ugyanis illúzió, hogy a munkaerő a munkahely után megy az országon belül. Ha megy, akkor inkább külföldre tart.

A probléma megoldhatatlannak látszik nagymértékű, alacsonyabb képzettséget igénylő foglalkoztatási lehetőségek telepítése nélkül a magas munkanélküliségű területekre, főként a két leginkább elmaradott régióba (Észak-Alföld, Észak-Magyarország). Ne felejtsük el, hogy több évtizedes lemaradásban vagyunk, amit néhány év alatt kell majd jelentősen enyhíteni. A kommunizmus évtizedei nem voltak alkalmasak piacorientált képzések meghonosítására, hiszen a piacoktól jórészt el voltunk zárva.

A rendszerváltoztatás óta eltelt negyedszázad viszont inkább a munkától való elidegenedésről szólt, életidegen elvek oktatási, képzési alkalmazásáról. Amikor az ipari tanuló tizenhat éves koráig nem vesz a kezébe szerszámot – utána már nem is kíván.

 Amikor megszűnt az élő kapcsolat a termelőüzemek és a képzési helyek között, hiszen a GDP-t jórészt már multik állítják elő, és ők itt az olcsó betanított munkást keresik. Amikor hatalmas a térnyerése a felsőoktatásban a humán jellegű képzéseknek – az műszaki tudományokkal ellentétben. Ezeket a deformált viszonyokat kellene ismét egyenesbe hozni. Szörnyű nehéz lesz, de nincs más út.

Boros Imre – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Rejtőzködő magyarország (171) Jobbegyenes (1653) Politika (1571) Történelem (13) Szépségápolás (15) Kultúra (4) Nagyvilág (1441) Életmód (1) Belföld (5) Mozaik (42) Emberi kapcsolatok (36) Mozi világ (440) Tv fotel (65) Autómánia (61) Heti lámpás (221) Irodalmi kávéház (474) Mondom a magamét (4156) Flag gondolja (33) Alámerült atlantiszom (142) Gazdaság (633) Egészség (50) Sport (729) Gasztronómia (539) Vetítő (37) Tereb (138)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>