Azt mindenki érezte, hogy minden szétesőben, és hogy „valaminek történnie kell”, csak azt nem tudta senki, hogy minek és hogyan kellene történnie, és hogy ha ez elkezdődik, mi és hogyan fog történni. Ebben az írásban egy olyan eseménysorról szeretnék megemlékezni, amely szintén ezekbe a változásokba illeszkedett, és amelyben harmincnégy évesen én magam is szerephez jutottam. Az történt, hogy éppen 1985 márciusában vált közhírré, hogy a júniusban soron következő „választásokon” kötelező lesz a többes jelölés. A változás lényege a „választékbővítés” volt, szóval, hogy a kedves politikafogyasztó közönség legalább két jelölt közül tudjon választani a közelgő országgyűlési választáson. Azt is világossá tették, hogy ennek nyomán „új tartalommal kell megtölteni a jelölőgyűléseket is”, ami magyarul azt jelentette, hogy a többes jelöléssel már lesz esetleg némi értelme is a jelölőgyűléseknek. És lett! Hogy mennyire, azt a saját példámmal szeretném illusztrálni.

Ezekben az években (1978-tól 1986-ig) a miskolci Avas Dél lakótelepen éltem a családommal. Micimackóval szólva „barátaim, rokonaim és üzletfeleim” elhatározták, hogy a jelölőgyűlésen mindenképpen jelölni fognak. Mert, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, az új szabályozási rend azt is lehetővé, sőt alig titkolva kívánatossá is tette, hogy a tisztelt szavazópolgárok „spontán” módon is jelöljenek a környezetükből olyanokat, akiket erre alkalmasnak tartanak. Bár először csak érdekes játéknak tekintettük az egészet, de aztán, mint majd alább következik, a játék kezdett komolyra fordulni. Szóval módfelett izgalmas pillanat volt, amikor az egyik barátom szót kért, és a jelölőgyűlés kétszáz fős közösségének személyemet jelölte országgyűlési képviselőnek. A termen végigfutó morajlás, a metakommunikatív aura drámai megváltozása jelezte, hogy ezzel valami elkezdődött. Bár néhány célzott felszólalás óva intette a jelenlévőket attól, hogy úgymond „ismeretlen személyekre leadott komolytalan” jelöléseket is elfogadjanak, ám ez csak olaj volt a tűzre. Mert egyre hevesebb olyan felszólalások következtek, amelyek a leghatározottabban visszautasították mindezt, sőt jelezték, hogy személyem sokkal inkább alkalmas a „helyi” törekvések képviseletére, mint a két hivatalos jelölt, akik lakóhelyüket és társadalmi státusukat illetően is nagyon „távol” élnek a lakótelepiektől. A többórás vita után hatalmas többséggel felkerültem a jelölőlistára, és baráti körben éjszakába nyúló hevületes vitán értékeltük a történteket. Ezzel azonban még nem lettem hivatalos jelölt, mert ehhez arra volt szükség, hogy a kötelezően előírt második jelölőgyűlésen is megkapjam a többséget.

A három nappal később tartott második jelölőgyűlésen már nagyjából ezer ember szeretett volna részt venni, de az iskola befogadóképességét ez már messze meghaladta. A „hivatalosságok” nagy nehezen, de beleegyeztek abba, hogy akkor legyen kihangosítás, de ennek az lett a következménye, hogy az utcai járókelők újabb tömegei lettek „spontán” módon kíváncsiak az ügyre, szóval igazi népünnepéllyé kezdett válni a rendezvény. Itt már a személyem elleni fellépéseket elemi erővel tarolták le a többségben lévő híveim, és végül olyan elsöprő többséget kaptam, hogy a két jelölőgyűlés eredménye alapján messze én kerültem az első helyre, és ezzel körzetünk kettő helyett három országgyűlési képviselőjelöltet állított. És rövidesen mi magunk is megtapasztalhattuk a „demokratizálódási” folyamat valóságos természetét. Előbb a munkahelyemen próbáltak a legkülönbözőbb fenyegetésekkel visszalépésre kényszeríteni, aztán beindultak a rendőrségi zaklatások. Nagyjából három hétig tartó „huzakodás” után „barátaim, rokonaim és üzletfeleim” népes hada úgy döntött, hogy itt a vége, fuss el véle. Szóval, hogy itt és most nincs értelme tovább feszíteni a húrt. Néhány más jelölt azonban kitartott, sőt be is jutott az Országgyűlésbe. A „hivatalosságok” természetesen eljuttatták hozzám üzenetüket, hogy ha visszalépek, elismerik majd „együttműködési” készségemet. Ez azonban nem egészen így történt. Kétségtelenül nem voltak közvetlen retorziók, de néhány hónappal később úgy látszik, elérkezettnek tartották az időt arra, hogy „lecsapjanak” rám.

Októberben az egyetem hallgatói szervezete meghívott egy kis „élménybeszámolóra”, és hát mi tagadás, az egyébként nagyon aktív esti beszélgetés „véletlenül” éppen október 23-ra esett. Ennek nyomán decemberben „államellenes izgatás és közösség megsértése” címén eljárást indítottak ellenem. Én akkoriban a megyei tanács tervosztályán dolgoztam, így, ahogy várható volt, hívatott az elnök. Ide figyelj, mondta, én leállítom ezt az eljárást, de kotródj innen. Van három hónapod, a fizetésedet kapod, de nem kell bejönnöd. Menjél Pestre, ott a hozzád hasonló csirkefogókból már annyi van, hogy nem fogsz feltűnni. Így is lett, 1986. augusztus 20-tól budapesti lakos lettem. És a slusszpoén, hogy e „hősies helytállásomra” alapozva „jóvátételként” az 1990-es első szabad választásokon az MDF megyei listavezetőjeként mégis parlamenti képviselő lettem két cikluson át.

A harminc évvel ezelőtti eseményekre már csak nagyon kevesen emlékeznek. A „szabadság, demokrácia, jólét, felemelkedés” illúziói szertefoszlottak, a „szép új” globális és lokális rend 2015-ben sokkal orwellibb, mint 1984-ben és 1985-ben volt. Ám valami azt súgja, a történetnek még nincs vége…

Bogár László - magyarhirlap.hu