Ezek a quaestorok kezelték az államkincstárat, egyeztették az állami kiadásokat és bevételeket. Hát, a jelek szerint elég sok minden változott azóta, mert a Quaestor napjaink Magyarországán pontosan a fordítottja annak, amit eredetileg ez a név takart.

Persze a név kiválasztásánál már a cég 1990. januári megszületése, sőt mondhatni genezise, idején is a tudatos megtévesztés lehetett a fő cél. Negyedszázaddal a „rendszerváltás” fedőnevű újabb birodalmi kifosztási projekt kezdete óta ma már világos, hogy ez a terrorakció-sorozat aligha lehetett volna ennyire sikeres, ha derék jó népünk némi tudással és bátorsággal, dicső elitjeink pedig némi becsülettel rendelkeznek.

A „brókerbotrányként” elhíresült eseménysorozattal kapcsolatban szokás szerint csak egyvalami biztos, a bizonytalanság. Valamit elénk vetítenek a „vetítők”, mármint a „közvetítők”, vagyis a média, mert, hogy „közvetlenül” ugyan mit és hogyan is tudhatnánk meg a világ bármely eseményéről, de, hogy az így nyert kép „képessé” tesz-e minket a valóság megismerésére, azt ma már aligha hiszi el bárki is. Méghozzá azért nem, mert nagyon mélyre jutott mára a világ s benne mi magunk is.

De, ha már a „közvetítők” szóba kerültek, nem árt rögzíteni, hogy a kereskedelem és a pénz(rendszer) is „közvetítő” szerepet játszik. Az emberi világ háromezer éve küzd azért, hogy megpróbálja a közösség ellenőrzése alatt tartani a kereskedelmet, a pénzt és a médiát, hogy milyen sikerrel, azt az anarchia felől a káosz felé tartó világunk nap mint nap elbeszéli számunkra. A kereskedő, a bankár, a médiafőnök mindenről és mindenkiről tud mindent, róla viszont senki nem tud semmit (legfeljebb csak akkor, amikor már igen nagy baj van), és ez az aszimmetria arra csábít, hogy ne csak éljen, de folyamatosan vissza is éljen szerepével. Tisztelet a rendkívül csekély számú kivételnek, de éppen ezért önellentmondás becsületes kereskedőről, bankárról, médiafőnökről beszélni. Éppen ezért nincs unalmasabb közhely, mint az, hogy most már hivatalosan is „papírunk van” arról, a „brókercég” pontos definíciója nagyjából úgy hangzik: „pilótajáték-szervező elegáns rablóbanda”.

A trükk lényege primitíven egyszerű. Miután a „beetetési” fázisban pénzügyi tanácsadással, vagy más becsületesnek álcázott tevékenységekkel meg persze a közben összegyűjtött információs és kapcsolati tőkével kellő ismertségre és elismertségre tett szert, jöhet a lényeg. Először csak abszolút ismert és megbízható értékpapírok másodlagos forgalmazásával indul a buli, s a papírokat akár veszteséget is vállalva, kedvezőbb feltételekkel kezelik, mint a nagybankok. És aztán jön a lényeg, az igazi üzlet, a saját kötvény kibocsátása. A kötvény a kötelezvény szó rövidült változata, és kötelezettséget csak „tekintélyes” és elismert cég tud vállalni, ezért volt szükség ennek előtte a beetetési fázisra. Innentől kezdve már sima lopás az ügy, de akár, mint látjuk, két évtizeden át hitegethetik önmagukat is a cégvezetők, hogy valójában nem lopták el a pénzt, csak „forgatják”, de, ha minden számítás „bejön”, akkor nem lesz baj, minden a helyére kerül. Csakhogy a kereskedelmet, a pénzt és médiát igen-igen régóta a kezében tartó pusztító világerő sem ma kezdte a szakmát, így eleve kizárható, hogy „minden bejöjjön”, mármint, hogy rajta kívül bárki másnak. Másrészt a saját hedonista vágyak is a teljesíthetetlen vállalások irányába sodorják az, egy idő után olyan öngerjesztő örvénylések irányába mutató folyamatokat, ahonnan már nincs visszatérés. „Csak” ennyi történt most is, és a közvetlen veszteseken kívül igazából senkit sem érdekel mindez, hisz aligha létezik ma már felnőtt ember a világon, aki komolyan elhinné, hogy mindez visszafordítható.

E szívszorító tényt erősíti meg a miniszterelnök mindezzel kapcsolatos interjújának egy elgondolkodtató részlete. Orbán Viktor az ügyet részletesen elemezve felhívta a figyelmet arra, hogy most ugyan az utolsó pillanatban sikerült több milliárd forintnyi minisztériumi pénzt „kimenteni” a brókercsalások piramisjátékának összeomlóban lévő romjai alól, de ez a veszélyhelyzet csak azért állhatott elő, mert nincs Magyarországon olyan komplex kiszámítható és biztonságos kincstári rendszer, amely az ilyen veszélyhelyzetet elháríthatná. Nem arról volt tehát szó, hogy a minisztériumok hazardíroztak az adófizetők pénzével – mert állampapírokban tartották azt –, hanem az volt a gond, hogy ezek az értékpapírok rossz cégnél voltak. És ilyenkor az ember azért elgondolkodik. Például arról, hogyha huszonöt év nem volt elég ahhoz, hogy egy ilyen biztonságos kincstári rendszer létrejöjjön, akkor mégis mennyi időt kell majd még várnunk erre. Másrészt pedig csendben azért azt is megkérdezzük: pontosan miért is nem volt elég ez a huszonöt év? Csak talán nem azért, mert a politikai elitjeink egy ilyen rendszerrel szemben éppen abban voltak érdekeltek, hogy a „kincstár őrzői”, vagyis a quaestorok, a kincstárat folyamatosan fosztogatni képes haramiák legyenek.

Ám, ha ez így van, márpedig sajnos számos jel utal arra, hogy így van, akkor mitől és hogyan is lenne a következő huszonöt év más, mint az eddigi volt? És mi lesz, ha közben, mint Orbán Viktor fogalmazott, „kinyílik a bicska az emberek zsebében”?

Bogár László – magyarhirlap.hu