A MÉH továbbította az utcai gyümölcsáru­sokhoz, ezen túl minden negyed kiló szilvát atomtitokba csomagoltak.

Persze most is akadtak elégedetlenek, akik reklamáltak, hogy az ő staniclijukon csak rakétakilövő berendezések tervrajza van. Ezekre joggal ripakodtak rá az árusok: mit akar kettő ötvenért? Atomjégtörőt? Ha pedig valaki összefoglalóan akarta ismerni az atombomba gyártását, elég volt, ha beült egy órára az Emke kávéházba, a magyar szakértők itt vitatták meg a fontosabb elvi kérdéseket.” A paksi atomerőmű bővítését megalapozó orosz–magyar megállapodással kapcsolatos politikai hisztéria is nagyjából ugyanaz a bohózat, mint Moldova itt jelzett műve.

Az általános politikai közbeszéd tárgyává válik egy olyan kérdés itt a szemünk láttára, amihez érdemben a választópolgárok tízezred része képes hozzászólni, de elvileg valamennyien kinyilváníthatják akaratukat a választásokon, és ezt akár döntő módon is befolyásolhatja a Paks bővítéséről kibontakozó diskurzus. Ez a paradox helyzet valójában a nyugatias demokrácia egyik legsúlyosabb ellenmondása. A lényege egy nagyon egyszerű, mégis a döntő többség számára „takarásban” lévő összefüggésre irányítja a figyelmet. A hagyományos világban élő ember évezredeken keresztül minden tudását és információját saját tapasztalatból szerezte meg. Ott éldegélt a falujában, amelyet többnyire el sem hagyott egész életében, és így a lét számára közvetlenül átélhető volt.

A modernitás azonban drámai módon átrajzolta ezeket a viszonyokat. A ma embere, anélkül, hogy erről sejtelme volna, szinte minden (vélt!) tudását közvetítőn keresztül szerzi meg. Legyünk őszinték, sokra persze azzal sem mennénk, ha tudnánk erről, hisz aligha életszerű azt képzelni, hogy az embereknek van idejük, energiájuk, elszántságuk ahhoz, hogy elkezdjenek alaposan utánajárni minden olyan tudásnak, információnak, amit a közvetítőkön keresztül szereztek meg. Tegyük mindjárt hozzá, hogy nemcsak a médiára kell gondolnunk ilyenkor (amelynek a neve is a közvetítésre utal), hanem például az egész oktatási, képzési rendszerre is, hisz a tanuló/hallgató sincs többnyire abban a helyzetben, hogy visszakérdezve maga kezdjen el vizsgálódni, hogy az órán/előadáson hallottak vajon megfelelnek-e az igazságnak. A tanár hatalmi pozícióban van, az általa előadottak kész tudást, megfellebbezhetetlen igazságokat tartalmaznak.

Mindez a modern politika világában úgy érvényesül, hogy minden politikai alakzatnak van egy története arról, hogy mi az igazság, pontosabban arról, hogy ő mit tart igazságnak. A politikai kommunikációban tehát valójában az dől el, hogy a választópolgárok számára kinek a története a hihetőbb. A problémát az jelenti, hogy elvileg az is előfordulhat, hogy a kommuniká­ciós térben részt vevő valamennyi párt elbeszélési módja valótlanságokra, sőt akár hazugságokra épül, ám a választópolgár számára ez értelmezhetetlen. Az „én pártom nem olyan” – mondja, és bármilyen kérdésről is van szó, követi azt az utat, amelyet a szelektív észlelés társadalomlélektani determinációi kijelöltek számára.

Joseph Klapper elmélete azt írja le, hogy az emberek döntő többsége eleve kizárja azt, hogy a világról alkotott képével ellenkező elbeszélési módokat is befogadjon. Vagyis az állampolgárként megfogalmazott véleménye valójában egyszerű leckefelmondás. („Találkoztam a Besenyő Pista bácsival, aki elmondta a véleményem.”) A nyuga­tias demokráciában versengő politikai pártok tehát nem abban vetélkednek, hogy melyikük képviseli pontosabban a politikai közösség egészének a véleményét, illetve stratégiai érdekeit, hanem éppen fordítva. Abban, hogy melyikük képes a saját történetét az egyetlen lehetséges elbeszélési módként, sőt az egyetlen örök igazságként feltűntetni.

Ez egyúttal nyilván azt is jelenti, hogy a nagy „rábeszélőgép” határoz meg mindent. A politika egyetlen hatalmas meggyőzésipari üzemként működik, ahol adott esetben a történetben rövid időn belül végbemenő teljes fordulat is szemrebbenés nélkül, evidenciaként adható el. A politikai viccek filozófiai mélyszerkezete valójában visszajelzi mindezt, hiszen egyébként nem születnének olyan viccek, mint az alábbi.

– Honnan lehet megtudni, hogy egy politikus hazudik?

– Onnan, hogy mozog a szája!

A politika tehát nem a probléma megoldása, hanem a probléma maga. A nyugatias modernitás és most már a globalitás politikai rendszere tehát puszta színjáték, ahol leparkolhatunk ugyan egy véleménynyaláb mellett, többnyire kényszerűen ezt is tesszük, de azt, hogy a közösség egész létét meghatározó igazság mi volna, tőlük aligha tudhatjuk meg. Az a verbális polgárháború, ami most erről a kérdésről újra megmutatja magát, teljesen lehetetlenné tesz minden olyan elemi szintű együttműködést, amely nélkül viszont értelmezhetetlen a nemzet előtt álló, roppant méretű feladatok megoldása is. A népesedéstől a nemzetegészségen át az eladósodásig vagy éppen az energiastratégiáig terjedő íven ugyanis van nagyjából egytucatnyi olyan kérdés, amelynek megoldása kizárólag valamennyi politikai erő komplex együttműködése nyomán képzelhető el. És ha ez továbbra is naiv ábránd marad, akkor a nemzet további hanyatlása aligha lesz elkerülhető.

Bogár László – magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu