Kicsiny, de elszánt „sereg” várta a gépbe szállást január 9-én a Ferihegyi repülőtéren. Volt köztük csepeli fiú, meg salgótarjáni, dunaújvárosi és tatabányai, ám a gerincet ferencvárosiak alkották, egészen pontosan: Zsiborás és Pogány kivételével itt volt a teljes első csapat, sőt még egy tartalék is.

]]>NEGYVEN NAP A TÚLSÓ FÉLTEKÉN]]> ^[1]

^[^1]

]]>Hargitai Károly, Pusztai László, és Ebedli Zoltán elbeszélése után, szabadon]]> ^[1

Ferencvárosi volt a vezetőség, az edző, a sportorvos és a gyúró is, „gyűjtőnéven” titokban mégis mint liga-válogatottat emlegették őket.

Minden együtt volt az utazáshoz. A megszokott csomagok, több koffernyi mez, nadrág, ilyen cipő, olyan cipő, melegítők, „Taki” bácsi csodaszerei, az alig, vagy jól palástolt drukk az elkövetkezendő igencsak hosszú repülőúttól. Akik még Európát sem repkedtek keresztül-kasul, azok fokozott izgalommal néztek a nagy kaland elébe, a világ utazók viszont hanyag eleganciával dőltek hátra az ülésekben, és szenvtelen, rezdülés nélküli arccal – féltek. Már csak úgy, egy kicsit . . . Az ablak mellől még volt, aki ki-kisandított, nézte a lent rohanó betont, amíg megszűnt az utolsó kis döccenés is. Aztán mind kisebb lett lent lenni a táj, makettekké váltak a toronyházak is, jött a légikisasszony, újságokat kínált… egy szó, mint száz, a kocka el volt vetve. Elindult negyven-napos tengerentúli túrájára a ligaválogatott.

Bármennyire is hosszú volt az út, egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor az egyik bájos utaskísérő hölgy csilingelő hangon belerebegte a mikrofonba, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, mert leszállás következik, Bogota repülőterén. Itt a -„protokoll-hurcolkodás”, a szállodai elhelyezkedés után előbb futólag a várossal, később közelebbről az elkövetkezendő VB-selejtezőkre készülő román labdarúgó-válogatottal ismerkedett meg a magyar csapat.. Az első amit megtudtak róluk, hogy — jó formában vannak. A második, hogy sok gondot okoznak majd a mieink számára a két tétremenő összecsapáson, a VB-selejtezőkön. A technikás, sokoldalú középpályás Dinu karmesterként dirigálta a gárdát, mindenki fürgén, sokat mozgott, különösen a két szélső csinált félelmetes „rumlikat” a magyar térfélen. Örültek is a védőink, amikor mindkettőt lecserélte a mester, Kovács István.

Később már nem örültek. Csak loholtak. A két új jövevény után, akik, ha lehet, még mozgékonyabbak, még fifikásabbak voltak elődeiknél. Manapság két jó szélső is nagy kincs, de hogy valakinek négy legyen belőlük? … Nos, szomszédainknak ennyi van, s energikus, lendületes fiatal gárdájuk ellen majd jó lesz alaposan felkészülni. A ligaválogatott kitett magáért ezen a találkozón. Tetszetősen játszott, s a nagy csata vége 2-2 lett.

Az európai „családi összecsapást”

a hazai olimpiai válogatott elleni mérkőzés követte. Kolumbia volt az újabb ellenfél. Ők már bekerültek a moszkvai olimpia legjobb csapatai közé, Argentínával együtt.

Arról, hogy mit tudnak, most némi fogalmat nyerhettek a mieink. Az első benyomás: ők is a tipikus dél-amerikai futball „előadói”. Sok passz, még több csel, s rengeteg ritmusváltás. Meg kellett szenvedni az 1-1-es döntetlenért, de sikerült, már csak azért is, mert egyre jobban játékba lendült az alkalmi társulás. Igaz, a csapat a Ferencvárosra épült, ám akadt, csapatrész, mint például a közvetlen védelem, ahol a kulcsfontosságú pozíciókra egymást csak hírből ismerő fiúk kerültek. A középhátvéd posztot a többnyire hátvéd és beállós szerepkört ellátó tatabányai Udvardi kapta, mellé beállósnak a dunaújvárosi Tóth került, balhátvéd pedig a zöld-fehérek állandó, középhátvédje, Judik lett. Ez a sor lényegében véve azzal kezdte közös ténykedését, hogy először is bemutatkozott egymásnak. Aztán elkezdett focizni úgy, mintha világéletében együtt játszott volna.

Kolumbia válogatottja után kezdődött csak az igazi tánc. A Coppa de Oro. Ez a torna, a Real Madridé után a legnagyobbnak számít a „műfajban”. Ezt a menedzser is mondta, s a játékosok hitték is, különösen azután, hogy megtudták, kikkel kell az elkövetkezendő napokban megmérkőzniük. A négy argentin csapat mindegyike márka a maga nemében. Az Independiente Világ Kupát nyert, a Boca Juniors úgyszintén. És hogy mit tud a Racing és a River Plate, azt sem szükségeltetett senkinek sem külön elmagyarázni. Tulajdonképpen Ardiles és Kempes kivételével a teljes VB-győztes argentin válogatottal találkoztak a szóban forgó „társas összejövetel” keretében. Elkövetkezett hát a nagy erőpróba, s a ligaválogatott minden várakozást felülmúlóan helytállt a küzdőtéren. Remek csatában legyőzte a Racingot 3-2-re, a River Plate-et 1-0-ra, majd 1-1-et döntetlenre játszott a Boca Juniors és az Independiente ellen. A torna utolsó mérkőzése előtt egy ponttal vezettek a mieink, az Independiente egyelőre mögéjük szorult, de hátra volt a River Plate, elleni összecsapásuk. A tét a „torony nagyságú” trófea és az: marad-e itt, vagy elviszik Európába.

A magyarok időközben már elutaztak Mar del Platóból, s Buenos Airesben, szálláshelyükön, televízión nézték a sorsdöntő viadalt. Ha kikap az Independiente, a ligaválogatotté a kupa. Ha döntetlen, akkor nekik is, az Independientének is azonos a pontszáma, s a kiírás értelmében új mérkőzésen döntik el az elsőség kérdését.

A mérkőzés látványos volt.

Rendre a River vezetett, de mindig egyenlített az Independiente. 3-3 után az izgalom a tetőfokára hágott volna, ha a mieink egészen naivan szemlélik a dolgokat, s nem gondolnak némi kis szorongással arra, mi lenne, ha mondjuk a River-játékosok többségének eszébe jut egy pajzán gondolat, miszerint egy ilyen szép kupának a legjobb helye mégis csak ezen a féltekén van., Így aztán senki sem ugrott fel ültéből, amikor az Independiente támadója egyszer csak hopp… kiugrott a védők sűrűjéből, s mire azok felocsúdhattak, már csak a szép nagy számot nézhették a hátán. S ha már ott járt egyedül a kapu előtt, csak bevágta a döntő gólt, s a mieink szeme koppant. Pedig ez volt az első eset, hogy igazán szívesen utaztak volna potom ezer kilométert azért a döntő meccsért. így végül veretlenül „csak” másodikak lettek, de legalább olyan elismerést arattak, mint a kupagyőztesek.

Az újságok felsőfokon beszéltek tetteikről, s egyöntetű volt a vélemény, miszerint a magyar válogatott ezzel a játékkal feledtette korábbi argentínai „fekete pontjait”, amiket a VB-n szedett össze. Friedmanszky Zoltán vezető edző tett néhány gyenge kísérletet. . s elkezdte magyarázni, hogy ez nem a nagyválogatottunk, meg hogy a legjobb magyar játékosok most nem tudtak mind eljönni… mindez azonban elveszett az éterben. A tollforgatók rövid úton eldöntötték, hogy ez a nagyválogatott, s ebből nem voltak hajlandók engedni. Szerencsére ebben az időben a játékosok sem cáfollak rá a tévhitre, sőt inkább táplálták e feltételezést.

A magyar labdarúgók sok szépet érdekeset láttak Mar del Platában, mély benyomást tett rájuk a város, a környék, úgyszintén néhány serdülő futballcsapat. Ez utóbbiak rendszeresen élőmérkőzést játszottak a Copoa de Oron, s valósággal lenyűgözték a mieinket. A zöm kifejezetten az apró labdarúgók kedvéért igyekezett ki a mérkőzés színhelyére, gyorsan legyúratott és iszkolt fel a lelátóra. Ott letelepedett és elkezdett gyönyörködni. Érdemes volt, hiszen a minijátékosok egészen nagyvonalú labdarúgást mutattak be. Mint megannyi kis zsonglőr, dugdosták el egymás orra elől a lasztit, mértani pontossággal indítottak, úgy csaptak össze, úgy feszítették egymásnak a vállukat, hogy öröm volt nézni. Egyszer lágyak, andalítóak voltak, máskor, mint megannyi harcos, kemény kis kakas, felettébb szigorúan csaptak össze a labdáért, fetrengtek, hemperegtek, sziszegtek, jajveszékeltek. Ennyi tehetséget egy kupacban, bizony, kevesen láttak a mieink közül.

Esténként a szállóban

elolvastatták magunknak a szalagcímeket. A Magyar Akadémia című cikknél egy kicsit elidőztek, a Ki veri meg a magyarokat? írást viszont már a sajt kiéneklésének tartották…

Várkonyi Sándor

(Következik: Mararadona, a király)

]]>]]> ^[2]