"{...}Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…”

A harmadikat pedig Bibó István 1956. november 4-én reggel: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” Az utóbbinak az ad különleges jelentést és jelentőséget, hogy a törvényes magyar demokratikus kormány államminisztereként az orosz megszálló csapatok által elfoglalt Országházban egyedül maradva gépelte le Bibó a legendás Nyilatkozatot, majd átsétált vele a Szabadság téri amerikai követségre. Majd – midőn javában zajlott Budapest szovjet ostroma és a magyar szabadságharcosok élet-halál harca – szép nyugodtan visszament a szovjet tankok által körülzárt Parlamentbe. (Még két napig Bibó István a magyar kormány egyedüli képviselője a magyar Parlamentben, ahová november 7-én érkezik meg a szovjet birodalmi vezetőség által kinevezett magyarországi bábkormány új feje, Kádár János.)

Alighanem ma is ez a nemzeti történelmünk legdrámaibb képei közé tartozó jelenetsor él leginkább az emlékezetben – mármint azokéban, akik egyáltalán tudják, ki volt a száz éve született Bibó István. Jellemző, hogy az évfordulón megemlékező néhány újságcikk mind arról kesereg, amiről egyébként már tíz éve is, hogy Bibó életét és életművét gyakorlatilag elfelejtették, már alig hivatkoznak rá, holott 1979-es halála után, a kilencvenes évek elejéig az akkori szellemi, majd demokratikus politikai ellenzék minden számottevő irányzata, csoportja számára ő, a huszadik század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója volt a közös példakép, mérce, útjelző.

Bibó politikailag elkötelezett, antikommunista baloldali, ugyanakkor szellemi, erkölcsi fundamentumait tekintve keresztyén, demokrata gondolkodó és közéleti ember volt, aki minden diktatúrát, elnyomást és kizsákmányolást következetesen elutasított. Az 1945–47 közötti demokratikus kísérlettől és az 1956-os forradalomtól is azon „harmadikutas”, demokratikus szocializmusnak nevezett gazdasági és társadalmi rendszernek a megvalósítását remélte, amely ötvözi a nyugati kapitalizmus polgári és politikai szabadságjogait, a népképviseleti, demokratikus jogállam legfejlettebb technikáit a kizsákmányolás és a nagy vagyoni egyenlőtlenségek felszámolására irányuló szocialista célkitűzéssel, illetve vívmányokkal. Bibó 1956–57-ben azért nem akarta a kapitalista, „ókonzervatív” restaurációt Magyarországon, mert attól tartott, hogy a mamutvagyon újraképződésének ősi, erőszakos és korrupt folyamatai gát(lás)talanul érvényesülnek, így „a népképviseleti demokrácia intézményei igen könnyen válnak földesurak, pénzemberek és korrupt politikusok bábjátékává”, s a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek… A mából visszanézve vajon nem volt igaza?

Sokan, akik – függetlenül attól, hogy melyik oldalon állnak – úgy érzik, a rendszerváltozás során valahol (megint) utat vesztettünk, meglepően időszerűnek és érdekesnek fogják tartani Bibó ötven–hatvan évvel ezelőtti elemzéseinek jó néhány gondolatát és következtetését. De ehhez elő kell venni, figyelmesen elolvasni és becsületesen végiggondolni a legfontosabb tanulmányait. Mivel Bibó számára a gondolkodás, az igazság keresése és kimondása becsület dolga volt, tartozunk neki ennyivel. Akár egyetértünk vele, akár nem.