Magyarország miniszterelnöke úgy gondolhatta, hogy ha az Európai Parlament (EP) napirendjére tűzi a „magyar ügyet”, konkrétan két fontosnak és időszerűnek tartott politikai probléma megvitatását, akkor neki is ott a helye.

Egyrészt mert megilleti a tisztelet azokat az EU-politikusokat, akiket aggasztanak – vagy nem aggasztanak – a Duna-partról érkező „rossz hírek”: az idei bevándorlási hullám okozta társadalmi, törvényi és pénzügyi nehézségek kezelése és az egyes kirívóan súlyos, életellenes bűncselekmények elrettentő erejű megtorlásának felvetése; másrészt pedig célszerű, ha ilyenkor jelen van a tanácsteremben a kérdőre vont ország felelős kormányfője. Ki más segíthetné jobban megértetni a 28 tagállam polgárait képviselő politikus urakkal és hölgyekkel a valóságos magyarországi helyzetet, mint a harmadszori miniszterelnöki megválasztása utáni kötelességeinek eleget tevő Orbán Viktor?

A vitadélutánt az EP-ben többségben levő baloldali, a vöröstől a rózsaszínig terjedő színskálával jellemezhető képviselők kezdeményezték. Hasonlóképpen a 2013. nyári, úgynevezett Tavares-jelentéshez, amelyet magyar szocialista EU-kiküldöttek (Göncz Kinga és Tabajdi Csaba) állítottak össze a portugál politikus részére. Erről társaságban, asztalnál beszélni sem lehet. De hová lett a tavalyelőtti műhó? Hol van már azóta a ravasz Tavares, a hajmeresztő Cohn-Bendit, a „mieinkről” nem is szólva? Gombóccá olvadt a magyar mószerfrakció a legutóbbi EU-parlamenti választáson. Az MSZP-s gyászvitéz Ujhelyi nyilvános kérdőívtépésben manifesztálta értelmi képességeit, a Gyurcsány-pártot képviselő viccfigura (Niedermüller) talán már arra sem emlékszik, mekkora szemétséget mondott (el kéne zárni előlünk az uniós pénzcsapokat). Minél rosszabb, annál jobb, ez a hazai baloldal filozófiája. Mint az egykori nyilasoké volt.

Orbán miniszterelnök ezúttal alaposan felkészült a találkozásra. A minden kérdésre megfelelő, akkurátus válaszaival, tényeken alapuló érvelésével már a plenáris ülésen fölébe került kihívóinak, elbizonytalanította az ülés passzív baloldali résztvevőit, megnyugtatta a konzervatív jobboldal képviselőit. Egy–nullra megnyerte az első meccset. A második mérkőzés – a plénumot követő nemzetközi sajtóértekezlet, amelyet a miniszterelnök kezdeményezett – a baloldali és liberális játékosoknak felért egy hatvan méterről bekapott öngóllal. Ekkor kerültek terítékre a valódi és konkrét kérdések a halálbüntetés, valamint a bevándorláspolitika addigi mantrájából. Az első téma nem túl bonyolult: az unió kezdettől fogva kinyilvánított, erkölcsi alapelveivel nem egyeztethető össze halálbüntetés, miközben a mindennapi életben borzalmas gyilkosságok történnek, melyeket nem lehet megtorolni jogi eszközzel. Csakhogy ez a morális dilemma Amerika alapító atyáitól fogva a mai jogfilozófusokig, teológusokig és börtönszakértőkig terítéken van. Lehet fantáziálni arról, hogyan kéne móresre tanítani a szadista gyerekgyilkost, de semmi sem hozza vissza a sírból az áldozatot. Nem megnyugtató, hogy a 77 embert meggyilkoló norvég Breivik nemsokára, negyvenvalahány évesen kisétál a sittről. Orbán Viktor – aki bizonyosan nem érdekelt senkinek a kivégzésében – diplomatikusan és egyszerűen azt javasolta: legalább gondolják újra, mérlegeljék a fontos erkölcsi és mindig időszerű, hatásos elrettentés lehetőségét. A szólás és véleményszabadság jogát kérte számon az uniótól és vezetőitől, a tabuk és kőbe vésett törvények imádása helyett.

A másik tárgykör az Európát immár vészjósló mértékben elárasztó illegális bevándorlás helyzete volt, aktualitása pedig az, hogy az unió kvótarendszert akar rákényszeríteni a tagországokra, a közös területre bejutó jövevények szétosztása céljából. Mondani sem kell, hányféle szempontból sérti az ötlet az érintett országok törvényi, szociális és gazdasági érdekeit. Mi sem jellemzőbb a közhangulatra, hogy Magyarországon kívül már eddig tizenegy tagállam jelentette be: köszöni, de nem kér a Brüsszelben kisütött és tálcán felkínált bevándorlókvótából.

Orbán Viktor konkrét tények, számok, a hazai jogszabályi keretek és törvények ismertetésével érvelt az általa egyszerűen „őrültségnek” nevezett elképzeléssel szemben. Közölte, hogy 2015 első négy hónapjában 42 ezer illegális bevándorló jött magyar területre, kétszer annyi, mint tavaly. A Balkán felől érkező, embercsempész bűnözők által sok száz euróért ide kalauzolt migránsok bűncselekményt követnek el az államhatár átlépésével, ezt magyar törvények tiltják. Semelyik országot sem lehet megfosztani attól a jogától, hogy be kíván-e fogadni gazdasági menekülteteket vagy sem – jelentette ki a miniszterelnök. A politikai vagy háborús üldözöttek, menekültek helyzete más. Ők beléphetnek legálisan valamelyik határállomáson, esetüket jogszerűen megvizsgálják a hatóságok. Az értetlenkedő és/vagy provokáló kérdésekre válaszként elmagyarázta: a magyar területre illegálisan bejövők fele Koszovóból érkezett, akik elfogásukkor mind háborús menekültként mutatkoznak be. Tessék megmondani, milyen háború van most Koszovóban? – kérdezte az okoskodótól.

Peregtek a kérdések és válaszok a sajtótájékoztatón, a szinkrontolmácsolt magyar beszéden kívül angolul is megmagyarázta a kérdezőknek Orbán, amit az illető nem vagy nehezen akart megérteni. A miniszterelnök Kovács Zoltán kormányszóvivővel és Szájer József EU-képviselővel az oldalán lefegyverezte a többségükben támadó céllal megjelenteket. Erőt, elszántságot és határozottságot mutatott fel, anélkül hogy fölényesen beszélt, viselkedett volna; pedig akár meg is tehette volna: verbális teljesítménye messze kiválik az öreg kontinens lagymatag, fantáziátlan és kontraszelektív politikusi mezőnyéből. Sokaknak mutatott példát bátorságból. Nagyon jó meccset játszott, és nyert meg. Magyarország számára is.

Ludwig Emil – magyarhirlap.hu