Volt egyszer egy ’90-es évek, amikor az volt a szokás, hogy a balliberális értelmiség jelzőket aggatott minden olyan véleményre, amely gyökeresen eltért a sajátjától. Így születtek meg az olyan kifejezések, mint a „mucsai”, a „faék egyszerűségű”, a „középkori”, a „szélsőjobboldali”, az „idegenellenes”, satöbbi.

Az elmúlt egy hétben valamiért reneszánszát éli a címkeosztás. Kezdte a 444 a ]]>„Csöppet homofób civil szervezetek támogatására büszke az államtitkár”]]> című cikkével, amelyben majd’ minden szereplőt szélsőjobboldalinak és valamely „gyűlöletcsoport” tagjának bélyegeznek. Hogy mennyire volt elfogulatlan az „oknyomozás”, arra tegnap Szilvay Gergely adott ]]>mesteri választ]]> a Mandineren. 

Aztán jött a Charlie Hebdo-merénylet, és a Szólásszabadság istenének áldozó pályatársak ]]>baromarcú-seggfejezni, szarzacskózni]]> kezdték az épp szabadon szóló kollégánkat, Szőnyi Szilárdot. Nekik köszönhető, hogy sokan – amellett, hogy Charlie-k lettek a gyászban – mára lélekben a „Szilárd vagyok” kitűzőt is viselik. 

Következett az Index szerzője ]]>„Az új középkort hirdette meg Orbán Párizsban”]]> című publicisztikával, melyben úgy tesz, mintha kultúrkörökben fel sem lehetne vetni a bevándorlás szigorítását. Csakhogy azok a kultúrkörök, ahol ezt tényleg nem lehet felvetni, bizony egyre szűkebb átmérőjűek. Az Index-cikket aztán ezer másik, gyengébb kivitelű írás követte, hogy aztán megérkezzünk a 444 ]]>bevándorlásügyi zsebsajtózásához]]>, melynek logikai és egyéb bukfenceit Zsuppán András kollégám már kivesézte. 

Csakhogy. A balliberalizmus azért tart ott, ahol, mert szeret rögvest unortodoxnak stemplizni minden véleményt, cselekedetet, amely nem ideologikus, hanem a valóságból próbál kiindulni. Anno az egész kórus szörnyen antiszociálisnak festette le, hogy a Fidesz iskoláztatáshoz – majd újabban óvodáztatáshoz – kötötte a családi pótlék folyósítását, azt pedig egyenesen bűnként azonosítják, hogy a szociális ellátásokat egyre több feltételhez kötik, és az alanyi jogú segélyezettek helyén ma már közmunkástömegek látszanak. 

Pedig Európa, s benne Magyarország az elmúlt évtizedekben kipróbált mindent, amit szocialista vagy szociálliberális szegénypolitikának szokás hívni. És ugyanez vonatkozik a bevándorlás-politikára is. Ám, sajna, egyre kevesebb sikerről tudunk beszámolni, a balliberális szakértők receptjei nemigen működnek – a halálos áldozatok száma viszont drámaian nő. Becsülendő, hogy egyes politikusok és újságírók ennek ellenére is hisznek az eszmében, és változatlan hevességgel gyártják a „mucsai”, „középkori”, „baromarcú” jelzőket, de annyi kollegialitás azért szorult belém, hogy belesúgjam a fülükbe: az idő nem nekik dolgozik. És nem azért, mert a világ butul. Hanem, mert van életösztöne.