De a jelenlegi világgazdasági helyzetben provokatívnak tűnik a cím azért is, mert manapság a kapitalizmus haláláról illik szólni, ami sokak szerint a piacgazdaságnak mégiscsak legjobban megfelelő politikai rendszer; a cím tehát a szó valódi értelmében vett liberális demokrácia visszaszorulására is utalhat.

Most lenne hát éppen igaza Fukuyamának? Hiszen évek óta erősödő tendencia, hogy ismét lényegessé válik a területiség tényezője - területhez kapcsolódik az energia, az élelmiszer, az ivóvíz és sokak szerint a biztonság is, hiszen ez magyarázza, hogy egyes jelentős hatalmak ismét területi befolyásuk növelésében látják biztonságuk megszilárdításának legfontosabb zálogát. Ismét fontos hát a terület és az államok területét elválasztó határ, ismét megjelenik a klasszikus geopolitikára épülő hatalmi játszma és az érdekérvényesítés mögé helyezett ideológiai alap, a nagyhatalmi nacionalizmus. Erősödnek a tekintélyuralmi rendszerek, gazdasági sikereik nem a liberális piacgazdaság és a demokrácia harmonikus egységén, hanem a politikai diktatúra változó mértékű elemeinek az ellenőrzött piacgazdasággal történő, egyelőre - úgy tűnik - működőképes kombinációján alapulnak.

Mindez és sok más jel is arra utalhat tehát, hogy a történelemnek valójában nincs iránya, a változások ciklikusak, vagyis körben forgunk, újra és újra átéljük más és más formában ugyanazt a lényeget. Akik pedig elfogadják azt a XVIII. század óta megjelenő tételt, hogy a történelemnek van iránya, az emberiség története a kétségtelen ciklikus elemek ellenére mégiscsak valamilyen irányban halad, azok közül is sokan látják úgy, ha van ilyen irány, akkor az a semmibe, a káoszba, az emberiség önpusztításába, valamiféle apokalipszishoz vezet.

A feltartóztathatatlannak tűnő globális veszélyek, a felmelegedés, az ökoszféra elpusztítása és a mélyülő társadalmigazdasági ellentmondások előbb-utóbb a történelem végéhez vezetnek, persze nem a fukuyamai értelemben. (Egy korábbi, "optimista" felfogás e véget a világforradalomban jelölte meg, de a kísérlet nem járt sikerrel.) Az apokalipsziselméletek fényes bizonyítéka a globális pénzügyi rendszer látványos összeomlása és az ebből következő gazdasági válság. Ismét haldoklik hát a kapitalizmus, az államnak kell masszívan és folyamatosan beavatkoznia a teljes összeomlás elkerülése végett, és nem látható előre, hogy a depresszió ez alkalommal milyen társadalmi és politikai következményeket fog maga után vonni.

Vannak persze ellenérvek is. Fontos ugyan a terület, de a globális kockázatok nem ismernek határokat. Nemcsak a természeti, hanem a gazdasági-társadalmi-politikai kockázatok kezelése sem képzelhető már el globális szintű beavatkozás, a globális kormányzás valamilyen formája, ezen belül mindenekelőtt az univerzális szabályok megerősítése nélkül. Ez igaz a felmelegedésre, de a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilizálására és az eddiginél lényegesen erőteljesebb ellenőrzésére is. Mindez persze nem helyettesíti az integrációs, az állami szintű, sőt az állam alatti szintű szabályozásokat, hiszen lokális rend nélkül globális rend sem képzelhető el.

A kapitalizmus pedig makacs dolog, az áru- és pénzviszonyok évezredek óta kitartanak, és a modern kapitalizmus is képes meglepő változtatásokra, kiigazításokra, tehát az alkalmazkodásra. Kapitalizmust ír le Engels, amikor a munkásosztály helyzetét elemzi Angliában, kapitalizmus volt a XIX. század végének magas fokon internacionalizált ("globalizált") liberális piacgazdasága, kapitalizmus volt Roosevelt New Deal-je, de megőrizték a piacgazdaság fontos elemeit a náci-fasiszta diktatúrák is. Kapitalizmus volt Atlee államosítása és a mindenki számára ingyenesen járó National Health Service bevezetése, Ludwig Erhard szociális piacgazdasága, majd a chicagói iskola tételeinek egyes, főleg harmadik világbéli országokban történő brutális alkalmazása és az ideológiává torzult neoliberalizmus dogmái uralta világrendszer.

Ez utóbbi omlik most össze, ennek van hát most vége, és nem a kapitalizmusnak. A piacgazdaság az egyetlen olyan gazdasági-társadalmi forma, amely képes reagálni a megváltozott körülményekre, a nagy megrázkódtatásokra és válságokra, nem omlik össze, hanem korrekciókon keresztül megújul. Ez pedig nem más, mint maga a történelem, pontosabban annak az a folyamata és iránya, amely csak ideig-óráig engedi, hogy a hatalomra került utópiák erőszakos beavatkozása eltérítse menetétől.

Ami pedig a tekintélyuralmi kapitalizmusokat illeti, ezek ma valóban sikeresnek és tartósnak tűnnek. Nem véletlenül gyakorolják az európai - és a magyar - értelmiség egy részére azt a vonzó hatást, amelyet - jól tudjuk - a XX. század totális ideológiái és rendszerei is gyakoroltak a különböző előjelű társutasokra. A siker gyakran nemcsak legitimál, hanem különleges érzelmi-intellektuális vonzerőt is gyakorol; annál drámaibb a mámorból történő felébredés. Ami azonban Fukuyama mellett szól, az nem ez, hanem például az az összehasonlítás, amelyet a XX. századi és a XXI. századi diktatúrák között tehetünk. Bárhogy ítélje meg valaki a jelenlegi orosz politikai rendszert vagy a kínai "kommunizmust", nem tagadható, hogy ezek a rendszerek összehasonlíthatatlanul emberibbek és kevesebb kárt okoznak, mint a XX. század diktatúrái ugyanezekben az országokban.

Mégis kedvező irányba haladna tehát a történelem? Lehet, hogy Kant és Hegel érzett rá a lényegre akkor, amikor a történelem értelmét és irányát az emberi szabadság bővülésében, az emberiség kollektív tudatának gazdagodásában és mélyülésében látták? Lehet, hogy a világ nagyon lassan, hatalmas visszaesésekkel terhelten, de mégis jobb lesz valamivel?

Amiben egyet kellene értenünk, az az, hogy ennek a lehetősége minden körülmények között fennáll. Az emberiség pusztulásának víziója éppen olyan kártékony, mint a nemzethalál látomása. (A kettő egyébként nem esik egybe; elvileg - ha hagyjuk - a nemzethalál az emberiség pusztulása nélkül is bekövetkezhet.) Ezekre a látomásokra értelmes politikát építeni nem lehet, nem is érdemes. A politika pedig - az azt élvező általános megvetés ellenére - nagyon fontos és nagyon jó dolog, mert ha a közügyektől elfordulunk - éppen akkor, amikor a közjó érdekében történő beavatkozás a legfontosabb -, utat nyitunk annak, ami ma Magyarországon történik: a közjó szolgálatának "kiszervezése", a hatalom kisajátítása és az azzal történő folyamatos visszaélés.