Ebben nagyon jók, fájdalom, az élő emberektől időnként hátrahőkölnek. Hosszú ideje visszhangzó mantrájuk, hogy minden szakadtat, koldust, szerencsétlen embert, hajléktalant szeretnünk és dédelgetnünk kell. Persze, nem nekik, ők soha nem vinnének haza egyetlen ótvaros, tetves, beteg hajléktalant sem. Erre van – szerintük – az állam, amelynek a meggyengítésén, lebontásán egyébként fáradhatatlanul ügyködnek, de az effajta karitatív szolgálatra azért alkalmasnak találják.

Mondanom sem kell: ha az állam képében fellépő önkormányzati vezető logikusan megindokolja, hogyan és miért kellene rendre szoktatni szegény hajléktalanokat, ezzel a tintanyaló társasággal fordul szembe.
Máris szögezzük le: baloldali polgármester nem lehet szociálisan érzéketlen. A kegyetlen, dölyfös, gazdagpárti jelzők csakis jobboldali politikusnak dukálnak. Bizonyos budapesti polgármesterek, akik a tetőcseréptől a pincebogárig mindent elloptak egy-egy kerületben, nem ellenségei a hajléktalanoknak. Kocsis Máté viszont igen, pusztán azért, mert nem állt be nyalni az emberi jogistáknak, hanem előállt az elképzeléseivel, amelyekről persze vitát sem kezdtek, hanem azonnal mindenféle jelzőket ragasztottak az ötletgazdára.

Azóta eltelt néhány hónap, és az élet Kocsis Mátét igazolta.

Merthogy röpködnek a mínuszok a budapesti éjszakában… Hála istennek nem hallunk híreket naponta megfagyott emberekről, mert a fedél nélkül élőket sikerült beterelni a hajléktalanszállókra. Elmélet és gyakorlat csap itt össze: elméletileg mindenkinek joga van megválasztani, hol tartózkodik, ez nem kétséges, de gyakorlatilag mindenki megfagyna ezekben a napokban, aki emberi méltóságát féltve egy padon óhajtaná tölteni az éjszakát.
És ez itt a lényeg.

A dumagép közírók, filozófusok, szociológusok, megmondó-
emberek, akik persze nem a való életben, hanem különböző előadásokon sajátították el az emberiesség egyszeregyét, most hallgatnak, mint a csuka. Hallgassanak is! Hideg van, nincs idő az elméletekre. Az ő idejük nyilván akkor jön el, amikor kisüt a nap, szivárvány feszül az égre, benépesülnek a terek. Akkor majd újra előbújnak, prédikálnak egy szépet emberségről, jogokról, diszkriminációról – de persze senki sem kérdezi meg tőlük, hol a fészkes fenében voltak a csikorgó februári fagy idején, amikor emberi életek forogtak kockán.

Kocsis Mátétól pedig soha nem kérnek bocsánatot. Mert az nem az ő műfajuk. Soha nem kérdezik meg önmaguktól és a közvéleménytől, hogy jobb-e szelíd erőszakkal menekültszállókra tuszkolni jobbára cselekvésképtelen embereket, vagy világosítsuk fel őket emberi jogaikról, aztán uzsgyi, irány vissza az egyetemi katedrára, ahonnan nem látszik egyetlen fagyhalál sem.

Tisztelettel jelentem az olvasónak: a Magyar Hírlap és az Echo Televízió a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel karöltve több száz adag ételt osztott ki tegnap a rászorulóknak. Büszkék vagyunk barátainkra, munkatársainkra, mindazokra, akik lehetővé tették, hogy segítsünk embertársainknak. Akik tegnap jelen voltak, azért mentek el, hogy segítsenek, és nem glóriát óhajtottak a maguk számára. De fontos és tanulságos találkozásokon vagyunk túl, és meggyőződhettünk arról, amit egyébként a valódi életben botorkálva hús-vér emberektől is nemegyszer hallottunk már: nincs annyi pénz, nincs annyi étel és nincs annyi szeretet ebben az országban, amennyi elég lenne a számkivetettek megsegítésére.

Végül is csak ez számít. A tényleges segítség, érkezzen bárkitől.

A többi csak süket szöveg, ez az igazság.