Mindeközben ugyanitt és sok más helyütt folytatódik a magyarországi sajtószabadság megkérdőjelezése. Mert komolyan veszik a média első erkölcstelenségi törvényét: ha egy hazugságot sokszor mondasz, igaznak fog tűnni. Hajrá, sajtószabadság!

A véleménynyilvánítás határvonalát mindig a többség politikai képviselete alakítja ki, de a közösség erkölcsi értékrendszerét, az egyének és a csoportok jogait, illetve a bűncselekményeket figyelembe véve. (Relatív és szubjektív vitákba bonyolódva ezzel, de e disputa is a szabadság része.) Ha a hatalom nyíltan (törvényi erővel) alakít ki egy kizárólagos ideo­lógiai határvonalat, akkor cenzúráról beszélünk; ha burkoltan teszi, azaz megfélemlíti az ellene véleményt alkotókat, akkor a sajtószabadság tartalmi vagy gyakorlati korlátozásáról van szó.

A kormány mindkét vádat megkapta itthon. A törvényeket a balliberális értelmiség demokráciaellenesnek minősítette, miközben kifogások érték a tényleges működést is. A „hazafias baloldal” igyekezett ezt a vádat, a magyar viszonyokat nem ismerő európai liberálisoknak is taglalni. Persze egyoldalúan. De szép sikerrel, mert a magyarokkal egyébként nem nagyon foglalkozó világsajtó ma is hangos ettől.

A sajtószabadság nagyobb szabadságigény együttes megvalósulásának eredményeképpen létezik. Az első elvárási szint: az alkotmányos garancia és a szabadságjogok deklarálása. Ez régebbi gondolat, mint azt sokan gondolják. A polgárság igényeként először a John Milton által 1644-ben megfogalmazott, Areopagitica című röpiratban körvonalazódik, nálunk pedig leginkább a Reformkorhoz, illetve az 1848-as forradalomhoz szokás kötni. A hányattatott évtizedek után a jelenlegi alaptörvényünk a nemzetközi jognak megfelelően írja le a véleménynyilvánítás szabadságát. De jól tudjuk, az alkotmányos megfogalmazás önmagában szükséges, de nem elégséges feltétel. A második elvárási szint: a törvényi keret. A jelenlegi szabályozás több vitán és módosításon van túl. Most az Európa Tanács által megfogalmazott aggályok disputája folyik. Ennek a keretnek a kialakítása sehol a világon nem tekinthető lezártnak. A kommunikációs eszközök fejlődése és a tapasztalatok értékelése miatt időről időre frissítésre szorul.

Ebben a kérdésben a magyar kormány nyitottan viselkedik. Legutóbb az Alkotmánybíróság véleményét is kikérte, amely még ha nem is véleményezte a jogszabályt, a szándék világosan látszik.

A jogi háttér azonban számtalan olyan országban is rendelkezésre áll, ahol a hatalom burkolt nyomással (fizikai vagy lelki terrorral) lép fel. Így a gyakorlat lesz a legfontosabb terepe a szabadságnak, ami megfigyelhető, felfogható és leírható. A magyar történelem sajnos tele van ellenpéldákkal. A balliberálisok által csak „Orbán bábjaként” aposztrofált volt köztársasági elnök „leleplezésében”, más értelmezés szerint a „rágalomhadjáratban” részt vállaló újságírók egy puha diktatúrában is már az Andrássy út egyik épületének alagsorában csücsülnének.

Az olyan újságírókat pedig, mint Dési János, már rég elvitte volna a fekete autó. És nem írhatná le naponta a híres római államférfit idézve, hogy „Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell”. Apropó, Dési! A „censeo” fordítása: „vélemény”.