Ez is milyen furcsa, múzeumi kérdés lett ebből a zenéből, amelynek oly rövid a története, sőt, rövid is marad. A P. Mobil vezetője, Schuster Lóránt általában egy olasz teoretikust idéz, ha a dicsőséges elmúlás irányába fordul a beszélgetés. Merthogy az olasz valami olyasmit írt egyik művében, mely szerint „mi vagyunk a rock első és utolsó generációja”. Schuster szerint telitalálat ez a megállapítás. A dráma persze elmarad, a rock nem hangos robajjal, robbanással, hanem lassú és fájdalmas agóniával múlik ki, de kimúlik.

Hát ez azért nem egészen így nézett ki Nyitragerencséren. Még akkor sem, ha az éppen érvényes elméletek szerint az, amit valaha rockzenének neveztünk, napjainkra elveszítette lázadókedvét, igazságkereső indulatát, üzletté vált, szinte világméretű nagyüzemmé, amely futószalagon gyártja a sztárokat, két hónapos érvényességi idővel, valamint kilúgozott elmével és lélekkel. Akik szembeszállnak mindezzel, azok partizánok, vagy ha jobban tetszik, gerillák. Így is kezelik őket mindenütt. Ilyen értelemben a P. Mobil sem a magyar zeneipar hivatalos együttese, hanem gerillazenekar. Nem véletlenül hangsúlyozta mindig is Schuster, hogy nem a szponzorok, a hirdetők, állami és nem állami mecénások, hanem a közönség tartja el a zenekart. Pontosabban: tartja fenn. És bár a Mobil negyvenkét éve választott útján szeretne haladni továbbra is, mert miért is menne másfelé, és Schuster úgy nyilatkozott, hogy ő abba a sorba sem szeretne beállni, amely túlzottan is direkt módon hirdeti a magyarságát, s foglalkozik a magyarság kérdéseivel, azért ez sem pont így alakult Nyitragerencséren. Hozzá kell tenni, Schuster tisztelettel szólt ezekről a zenekarokról, amúgy is nagyon kevés van belőlük. Épp csak mutatóba néhány.

Mire a Mobil színpadra lépett, megtelt a helyi kultúrház igencsak tágas terme. Magyar és szlovák beszédet egyaránt hallani lehetett, s ahogy mondani szokták, három generáció is türelmetlenül várta már, hogy a Mobil végre a húrokba csapjon. Úgy tizennégytől hatvanig ívelt a közönség életkora, a legegyedibb, legsajátosabb figurák épp az idősebbek táborából kerültek ki, azokból a hatvanas férfiakból, akik dzsekijüket ledobva, fiatalokat megszégyenítő lendülettel, lelkesedéssel csápoltak a Mobil első számára, a Rocktóberre…

Természetesen eljöttek azok a nagy pillanatok is, amelyek Schuster szavait cáfolták. Mert ezek a pillanatok nagyon is magyar momentumok voltak. A nyitragerencséri asszonykórus lépett a színpadra hamisítatlan helyi népviseletben, s szép, csengő hangon elénekelte az A csitári hegyek alatt című közismert dalt. A hatás leírhatatlan volt, de ha lehet, csak fokozódott a következő percekben, hiszen ahogy leléptek az asszonyok a színpadról, a Mobil átvette tőlük a nótát. Kemény és határozott, de méltóságteljes ritmussal, a basszusgitár dörgő hangjával, s markáns, férfias énekhanggal folytatta a dalt. Néhány nappal jártunk Trianon szomorú évfordulója előtt, és ez jól érezhetően kezdte felkorbácsolni az érzelmeket. Mindenkiét, azokét, akik itthonról érkeztek a Mobil koncertjére, de azokét is, akik a Felvidékről. Hirtelen abban a szerepben találta magát az együttes, amit a rock lényegének tart. Felmutatta az igazságot. És ennek az egésznek az volt a legkatartikusabb pillanata, amikor a Mobil már azt énekelte, hogy Kossuth Lajos azt üzente, meg azt, hogy éljen a magyar szabadság! Az már csak ráadás volt, de nem akármilyen ráadás, hogy a meghívott énekesnő, Sárdy Barbara arról dalolt, hogy „magyar akar maradni”.

Egy ilyen koncertet nyilván nem lehet a legaprólékosabban megtervezni, nem lehet a különféle effektusok hatásait kiszámítani. De hát annyit azért lehetett előre tudni, hogy ez a fajta zene, ezek a megnyilatkozások, ezek a dalok igencsak megérintik majd azt a felvidéki közönséget, amely egyébként arra sem merészkedik a kemény állami fenyegetések miatt, hogy kérelmezze a kettős állampolgárságot. És persze elhangzottak más karakterű dalok is a Mobil repertoárjából, ezt az érzelmi feltöltöttséget már nem lehetett közömbösíteni.

Lírai balladával éppen úgy nem, mint a Kétforintos dal című mobilos örökzölddel. És egy ilyen koncertbe az olyan szubjektív megnyilvánulások is beleférnek, mint az, amikor Schuster a mikrofonba kiáltott, hogy „nem szeretem a buzikat!” Joga van nem szeretni őket. S általában is érzékelhetnék, s megérthetnék a melegek végre, hogy errefelé, mármint Magyarországon, általában nincsenek szeretve.

Bealkonyult a műfajnak? Az igazi és hiteles rocknak? Kár lesz érte, ha olyan üzenetekre is képes még, amilyet a Mobil vitt a a Felvidékre.