Ma 2020 szeptember 25. Eufrozina, Kende napja van. Holnap Jusztina napja lesz.
18e1241f1aa428083788403fdb7cb0de.jpg

Bayer Zsolt: Verselemzés a 80 éves Csoóri Sándornak

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

(…)„Nyögve kinálom törött lantom,Törött szivem, de ő kacag.Robogva jár, kel, fut az ÉletÉnekes, véres és boros,Szent korcsma-ablakunk alatt.” 

Az a törött lant – hát az is örök. Örökké miénk, örökké törött. Ez a törött lant éppen olyan, mint az utoljára megszólaló walesi bárd koboza.

„(…)De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”


Hát persze.

Mindig jön valaki, aki megmondja. Aki jól odamondja. A közösség meg keblébe rejti a kemény szavakat, emlékezik rájuk, de az élet, az megy tovább, észrevétlen. S az istenadta nép kívülről fújja A walesi bárdokat, még érti is valahogyan, közben pedig kiakasztgatják a „Ferencjóska” színes képét a tisztaszobák meszelt falára. Bele vagyunk szeretve a nagy, keleti, bizánci despotizmusba, s bele vagyunk szeretve a nagy, mély, férfias nekibuzdulásokba és szabadsághar­cokba.

Úgy halunk a szabadságért, mintha csak kihúzgálnánk a szöcske lábát, mint vásott kölyök a lángoló, nyári tarlón. Aztán szabadság nem lesz, csak szabadságélmény. És azt tűzzük a szívünk fölé, és megyünk belehalni az életbe, huszárosan, da­liásan, kokárdásan, rendíthetetlenül. S méla délelőttökön, elbetegedett délutánokon megtelnek a kocsmák, szerte Pannóniában, szerte Hunniá­ban. A katolikus Pannóniában barokk fröccsök, a protestáns Hunniában puritán pálinkák. S mind-mind ős Kajánnal iszik, csak nem tud róla. Barokkos fröccsökkel, puritán pálinkákkal felvértezve érkeztünk el a jelenbe, s rokokó cifraságot varázsoltunk saját halálunkból. És – mondom megint – mindvégig meg voltunk sértődve. Közben meg:

Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.


Csak tudni lehetne, hová? Hová jár, kel, fut őkegyelme? Hová és minek? S ami ott jár, kel, fut, az vajon az élet-e? Élet-e? Vagy csak Kosztolányi Sárszege… S mindjárt hazaérkezik Pacsirta, és muszáj lesz bevallanunk, hogy mi nem szeretjük Őt…

Nem szeretjük Pacsirtát, nem szeretjük az életet, csak szolgáljuk. S egyszer csak, hopp! Elkészítjük az ebédet, megetetjük az állatokat, felvágjuk cérnával a friss, de már kihűlt puliszkát, aztán hátraballagunk a csűrbe, és remek szakszerűséggel felkötjük magunkat a gerendára. Aztán sír az asszony, rínak a siratóasszo­nyok is mind, s mondogatják, hogy nem értik… Pedig már réges-régen nem értenek semmi mást ebből a világból, csak ezt.

Olyan nagy egyformaság lett az életből, hogyha nem lenne ős Kaján, már megbolondultunk volna. Igen ám, de mivel van ős Kaján, s csak minekünk van, hát azzal a boldog és furcsa és páratlan gondolattal tudunk megbolondulni, hogy Ő van. Így jobb.

Gágognak a nyarak, ciripelnek az őszök. Süketek a tavaszok, némák a telek. S csak néznek befelé a kicsike ablakokon, az egyformaságokba. Hiszen annyi mindent csinálunk örökkévalóságnak tűnő egyformaságban egy életen át. Kezet mosunk. Mindig ugyanúgy. Fogat mosunk. Megkötjük a cipőnket. Elhelyezkedünk ágyunkban kényelmesen. Szeretkezünk. Eszünk. Iszunk. Felejtünk. Bambulunk. Próbálunk semmit sem gondolni, s egyszer csak sikerül. Rágyújtunk. Már füstjeink is egyformán gomolyognak felfelé, napra nap. Aztán egyformán meghalunk, felkötjük magunkat, szintúgy csak egyformán. Ennyi egyformaság egy hörcsögnek is sok volna – így aztán néha muszáj csodákat varázsolnunk. Szép, míves, keleti csodákat…

Ilyesféle varázslat volna minden nekibuzdulásunk. Minden harcunk. Csupa törött lant…

Nagy szavaink.

Mélázásaink.

Könyörtelenségünk s úri kedvünk. A nagy pájslik, wiener snitzlik, nagy savanyú uborkáink, kunkori kolbászkák, sok vastag, édes sütemény. Disznóvisítás.

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
Imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
Hunyorgott, röffent még felém –
Ma is látom, mily tétovázva
Babrált pihéi közt a fény.


És ez így, kiragadva az időből, kivágva a keretből, s a szemöldökfa fölé szegezve útmutatóul, ez most akkor tragédia vagy csoda? Aki ezt majd teljes egyértelműséggel meg meri válaszolni, az lesz a legutolsó, aki eloltja a villanyt. Addig meg marad nekünk ős Kaján. És az élet. Szent korcsma-ablakunk alatt…

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

Milyen is az, amikor az öröm nem öröm?

Az nehéz.

Olyankor minden öröm alján lapul valami bánat. S valami tudás vagy homályos érzés, hogy ha örülök, akkor csak látszólag teszem.

„Sírva vigad a magyar.” No, ez mit jelent? Hát ezt jelenti.

A mi örömeink csupán szünetek két bánat között. Vagy a teljes elhülyülés örömei.

Vagy – s ez egyre ritkább, egyre érthetetlenebb –, a Krúdy Gyula bácsi örömei.

Azok olyasféle örömök, amelyeknek alig-alig van közük a való világhoz, miközben ahhoz vannak odaláncolva.

Vegyük elsőként a húslevest.

Nagy szimbólum az a mi örömeink tájain. Vagyis ott, ahol kezdődik minekünk a senki földje.

Minden nap egy senki földje. Elterül a lapályon, szunnyad a mocsárban, leskel az éjben. Jó sok időnk van ezekre a senki földje napokra, mióta kivettek minket a saját időnkből.

Aztán babrálunk vele. Az időnkkel. Ami nem a miénk. Ha elfogy a babrálnivaló, megbolondulunk. S akkor vagy zseniként halunk meg, vagy elisszuk a holnapokat, vagy szaksze­rűen felkötjük magunkat.

A húsleves persze önmagában nem öröm – illetve nem olyasféle öröm, mint amelyekről most beszélünk.

A húsleves akkor öröm, ha azért készül, hogy addig se kelljen mást csinálni, ameddig megesszük. Minden csak akkor öröm, ha valami más helyett van. Ez a kibabrálás az idővel. S ezért van az is, hogy a legszebb táj lakója sem csodálkozik rá a vidékre, ahol élnie adatott. Egy táj annak válik érzékelhetően „széppé”, aki ideig­lenesen van ott. Aki valami helyett van ott.

Krúdy Gyula örömei… Mind-mind csupa ideiglenesség, valami helyett levés. Így lesz az ő idejéből is: nem idő. Délutánjai nem délutánok, éjszakái nem éjszakák, hanem megannyi örökkévalóság. A mai napjai soha nem mai napok, csupán átmenetek a múlt felé. Ideiglenes megállók, amelyekben ott reszket a csodálatos elmúlás. Így aztán nincs is elmúlás. S ha nincsen elmúlás, akkor minden olyan szomorkássá válik hirtelen, hiszen ha nincsen elmúlás, akkor minden ezen a világon a visszavonhatatlan elmúlás.

Ezt pedig mi tudjuk a legjobban, mi, magyarok. Táltosok, zsellérek, kurucok, nincstelen parasztok, sárszegi majdnem polgárok, Íjas Miklósok; Toldi Miklósok, végvári vitézek, erdélyi fejedelmek, boldogtalan királyok, szepességi cipszerek, lófő székelyek. Mi, akik tudjuk, hogy az égben minden este bál van. S belebetegszünk, hogy rajtunk kívül nem látja senki sem, s hogy nem látjuk mi sem.

Ez a mi nagy, cudar álmunk. Hogy egyszer talán majd visszakerülünk a saját időnkbe. De mert nem kerülünk vissza soha, hát birokra kelünk mindenkivel. S közben meg vagyunk sértve. Ha pedig nincsen kivel birokra kelni, hát nekimegyünk saját magunknak. A legkegyetlenebbül, legkíméletlenebbül.

Aztán jön ős Kaján.

A testvérgyilkos. A mi legkedve­sebb, legősibb, legigazabb barátunk. Vele járjuk a táncot, véle járjuk a ti­vornyát.

A legbánatosabb tivornya mindig a miénk.

Sose tudjuk, ki hal majd bele a végén a mulatságba. Aztán meg, lám, milyen gyakran mulatunk magával a halállal. Hát persze hogy az öröm nem öröm… És mégis az. S már nem tudunk meglenni nélküle.

Adynk ős Kajánnal múlatja az időt. Abba hal bele.

Míg Ady véle mulat, ősi, részeg, borzalmas tivornyán, addig Krúdy úgy tesz, mintha nem lennének mai napok, s nem is lenne idő. Belefőzi húslevesébe az életet. Aztán indul tovább, mindig tovább, maga választotta úton, mindig sehová.

Az ilyen utakon sem lehet más ővele, csak ős Kaján.

Szindbád köpönyege ős Kaján köpönyege. Tőle kapta. Megköszönte. Megértette. Megszenvedte.

Hamvas Bélánk találta meg újra.

Szabó Dezsőnk mindig is őrizgette, csak nem akarta magára kanyarítani sohasem. Tévedett. És elásták egy pad tövében, egy parkban.

Babitsunk kerülgette. Az antik világig képes volt menekülni előle – hiába.

Kosztolányi felnézett az égre, és mindent tudott.

Karinthy kiröhögte. Hiszen nem mondhatta el senkinek.

Nagy László megpróbálta átcibálni a túlsó partra.

Pilinszky Isten vállára terítette.

József Attilánk meghurcolta bor­zalomban.

Móra Ferencünk átszabta ködmönkének. Belehalt…

Szerb Antalunk megtanulta inkább. És elvitte Velencébe.

Móricz a fejünkre olvasta.

Zórád Ernő visszavitte Krúdynak.

Kondor Bélánk megszaggatta.

Mikszáthunk szelídítette. Időmértékes prózába szorította. Csodát művelt vele. Mindhiába.

Madáchunk végig hurcolta a túlvilágon. S ő legalább tudta is: mind­hiába.

Tamási Áronunk meg mindenünnét hazatalált. Csak már nem volt haza…

Vörösmarty tudott még úgy mulatni vele, mint Ady. A vén cigány muzsikálta bele a halálba.

Drága szelíd Vajdánk nem látta. A Mont Blanc csúcsán didergett a szíve.

Németh Lászlónk jól ismerte. Kert-Magyarországot álmodott föléje. Meg magyar Magyarországot. Meghurcolták érte. Kitagadták érte. Torkának ment a bosszú népe…

Fekete Istvánunk is elbujdosott vele. Erdőre, mezőre, gyerekkorba. Mindhiába.

Illyésünk összenyalábolta a négy sarkánál fogva, belerakta közepébe, s felvitte a magasba a hazát.

Aztán még Huszárik Zoltánunk merte magára teríteni. Ő mulatott ős Kajánnal, Krúdy időtlenségével mindannyiunk helyett. Ős Kaján beleitta a halálba…

S legutoljára Cseh Tamásunk dalolt vele. Dalolt neki. De ennek vége van.

Azóta néma csend.

Gondolattalanság, sivárság, hiéna röhögés. Ami voltunk: nincsen már.

S elhittük, hogy azok vagyunk, amik lettünk. Pedig, ha tényleg, akkor vége. S akkor nem kár értünk. Akkor megérdemeljük.

Ezért is kérlek Téged, Sándor bátyám, Téged, mint a legutolsót, hogy tegyél meg nekünk valamit. Tudom, a születésnaposnak ajándékot illenék adni, de hát, ez egy ilyen világ. Hogy az ünnepelttől kérünk. S azt kérjük Tőled, adj nekünk valami olvasókönyvfélét. Valami szöveggyűjteményt, amiben benne van az a száz könyv, vers vagy akármilyen egyéb írás, amit odaadhatunk majd a gyerekeinknek. Hogyha úgy döntenének, mégis megpróbálnak majd nem elveszni itt, a Kárpát-medencei vesztőhelyen, fel legyenek vértezve valamivel.

Téged kérlek, Csoóri Sándor. És köszönöm. És éltessen az Isten…

Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Egészség (50) Rejtőzködő magyarország (171) Szépségápolás (15) Politika (1571) Jobbegyenes (1853) Irodalmi kávéház (490) Heti lámpás (243) Kultúra (6) Mozi világ (440) Tereb (140) Autómánia (61) Titkok és talányok (12) Alámerült atlantiszom (142) Tv fotel (65) Vetítő (37) Sport (729) Mozaik (83) Gasztronómia (539) Belföld (5) Emberi kapcsolatok (36) Nagyvilág (1452) Életmód (1) Gazdaság (652) Flag gondolja (33) Történelem (14) Mondom a magamét (4812)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>