Magyarán, faji alapon ítélődnek és ítéltetnek meg bűnök, erények, mintha ez számítana. Mintha EZ számítana. Méghozzá oly módon, hogy a zsidó származás egyfajta menlevél az elkövetett bűnökre, míg a zsidósággal szemben elkövetett bűn súlyosbító körülménynek számít.

Ez mindjárt felveti az örök kérdést is: összemérhető, összehasonlítható-e a nácizmus és a kommunizmus iszonyata, összemérhetők-e a huszadik század két szörnyideológiájának bűnei.

Mainstream európai értelmiségi körökben már a puszta felvetés is ősbűnnek, eltévelyedésnek számít, és a kánonból való azonnali kitaszítás ódiumát vonja maga után.

Tzvetzan Todorov Franciaországban élő filozófus már érzékelte ezt a problémát, és a következő tételt állította fel:

A kommunizmusnak és a nácizmusnak is vannak áldozatai és bűnösei, s ez a négy csoport (illetve az idő múlásával egyre inkább leszármazottaik, akiket determinál a történelmi és családi örökség) a következőképpen viszonyul a kérdéshez:

A nácizmus áldozatai (döntő többségükben zsidók) tiltakoznak az ellen, hogy a náci bűnöket összehasonlítsák a kommunista bűnökkel, mert ez az összehasonlítás csökkenti saját mártíromságukat, megkérdőjelezi szenvedéstörténetük egyediségét és kivételességét.

A nácizmus bűnösei helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez némi felmentésül szolgál az ő számukra, elveszi bűnük kivételességét, egyediségét, amelyet éppen az áldozatok hangoztatnak és hangsúlyoznak szenvedélyesen.

A kommunizmus áldozatai szintén helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez vádként szolgál számukra, és saját szenvedéstörténetüket, mártíriumukat emeli.

A kommunizmus bűnösei pedig ellenzik az összehasonlítást, hiszen ez vádként hull vissza rájuk, és bűneiket felemeli az egyedi és kivételes bűnök szintjére.

S lám, így kerülnek egy platformra a nácizmus áldozatai a kommunizmus bűnöseivel, valamint a nácizmus bűnösei a kommunizmus áldozataival.

Egy platformra kerülnek akkor is, ha amúgy semmi közük egymáshoz, bár a képet erőteljesen befolyásolja az a tény, hogy a nácizmus áldozatainak és a kommunizmus bűnöseinek van egy nagy közös halmaza: ez pedig a zsidóság. S talán éppen ebből következik a kiindulópontban megfogalmazott állítás, nevezetesen, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésének kérdésében jelentősége van a származásnak, és a származás, a zsidó származás felmentésként szolgál, miközben a zsidók ellen elkövetett bűn súlyosbító körülmény.

Nézzünk egy példát.

Solomon Morel lengyel zsidó volt, aki túlélte a náci megszállást. Családját elpusztították különféle haláltáborokban. A háború után Morelt kinevezték egy németek és lengyelek számára készült haláltábor parancsnokává. Amikor a foglyok újabb csoportja megérkezett a lágerbe, Morel a következő szavakkal fogadta őket: „Engem Morelnek hívnak, és zsidó vagyok. A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit a családommal csináltatok”. És még hozzátette: „Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban.”

S szavai nem puszta fenyegetések voltak! Morel nekilátott. Minden idők egyik legkegyetlenebb, legszadistább lágerparancsnoka volt, aki kéjjel, saját kezűleg kínozta és ölte a foglyait. John Sack Szemet szemért: Elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című kötetében (amelynek megjelenését minden lehetséges eszközzel megpróbálták megakadályozni amerikai zsidók) a következőket olvashatjuk Morelről és a táborról, túlélők visszaemlékezései alapján:

„Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítették a nőket és a gyerekeket, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre verték vagy agyonverték (…) Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (…) Az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát vernie, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (…) . Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorban állva vártak a sorukra (…) Egy 14 éves fiú szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána egy zárt intézetben élte le egész életét (…). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket”.

Mindezen szörnyűségek egyik elkövetője Morel volt, akit 1989-ben egy lengyel újságírónő felkutatott Katowicében, és feljelentette. Morel kisvártatva Izraelbe menekült. A lengyelek is és a németek is többször kérték a kiadatását Izraeltől, de a zsidó állam ezt következetesen és mindvégig megtagadta. Morel végül 2007-ben halt meg Tel-Avivban, és soha nem kellett szembenéznie az igazságszolgáltatással. És erre még ideológiát is sikerült gyártani! 2005-ben a Népszavában Rózsahegyi Péter írt hosszú cikket róla, ebben a következőket olvashatjuk:

„Lehet-e egyenlőségjelet tenni Charles Zentai (Zentai Károly) és Solomon Morel közé? Vajon Izrael valóban kettős mércével mér-e azokkal kapcsolatban, akiket emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak? Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen nyomozás folyik – itthon és külföldön egyaránt – háborús bűnök elkövetésének alapos gyanúja miatt csakúgy, mint Solomon Morel ügyében, akit kínzással és emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak. Zentai esetében az Utolsó esély akció keretében kezdődött az adatgyűjtés. Morellel kapcsolatban a lengyel hatóságok rendeltek el nyomozást, egész pontosan az a különleges ügyészség, amely a II. világháború és a kommunista rezsim ideje alatt a lengyel nép ellen elkövetett háborús és emberiségellenes bűntetteket vizsgálja. Lengyelország az elmúlt években többször is kérte Izraeltől Solomon Morel kiadatását, mindhiába. Morelt ugyanis bíróság elé akarják állítani szülőföldjén, akárcsak Zentait, hogy feleljen elkövetett bűneiért. Zentai és Morel esetében nagyjából eddig vonható párhuzam. Az Ausztráliában élő magyar származású férfit ugyanis azzal vádolják, hogy 1944-ben – a nyilasuralom alatt – részt vett egy 18 éves zsidó fiú, Balázs Péter meggyilkolásában. Morelt, aki viszont lengyel származású zsidó és az izraeli Tel-Avivban él, azzal gyanúsítják, hogy 1945-ben, a háború után a lengyel biztonsági szolgálat magas rangú tisztjeként egy tábort vezetett. A táborban úgynevezett „nácitalanítási program” folyt, melynek következtében több mint kétezer ember halt meg. Morelt közvetlenül csaknem ezerhatszáz fogoly haláláért teszik felelőssé a hatóságok. Ám Solomon Morel cselekedetei némiképp magyarázhatóak – ha meg nem is bocsáthatóak, és el nem is fogadhatóak – mindazzal, ami vele történt a II. világháborúban.”

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>