Most még egyszer, sokadszor, és biztosan nem utoljára mondom: ott voltam, láttam. Ott voltam a tévészékház ostrománál, és láttam hátul, a Nádor utcában az állig felfegyverzett rebiszeseket. S hallottam az egyiket – nyilván valamilyen parancsnok – üvölteni a telefonba, hogy „(…) nem érdekel, b…meg! Odamegyek és megvédem a kollégáimat!”

Aztán nem mentek oda…
S elöl, a bejáratnál, felszerelés nélküli, rémült, sarokba szorított rendőrök álltak, összehúzódva, szó szerint a halálra várva, miközben egy rakás állat flaszterrel, téglával, kővel dobálta őket. (Azt mikor vizsgálják meg, hogy az első sorban dobálózók közül hányan voltak a titkosszolgálat emberei? Azt nem tudjuk meg soha?)

Akkor nem lehetett nem a rendőrök oldalán állni. Akkor minden tisztességes ember velük vállalt szolidaritást. Mindenki, kivéve a hatalom. Lehet itt vizsgálat, kell is, hogy legyen, egy dolgot úgysem fog kideríteni. Illetve sohasem fog tudni bizonyítani. Mégpedig a lényeget: azt, hogy 2006 szeptemberében, a tévészékház ostromakor a hatalom arra várt, hogy meghaljon egy rendőr. S a halott rendőr teste s emléke eltakarja Őszödöt, s az őszödi rémet.

Egy rendőr halálára vártak Gyurcsányék, s így ballagott el a tehetetlenség és a harag addig az október 23-ig. S ami azután történt, mind-mind a harmadik köztársaság eddigi legnagyobb szégyene.
Ahogy a Magyar Rádió udvarán kínozták az embereket a minden emberségükből kivetkőzött, állattá vált rendőrök. (Such elnök úr közben félrenézett…)

Ahogy ütöttek-vertek mindenkit, válogatás nélkül.
Ahogy törték a kezeket, lábakat, ujjakat. (Név szerint ismerjük az egyiket: Vágó László volt rebiszes őrnagy. Egy rohadt szemétláda. 2006. őszi „szolgálatai” után előléptették, majd leszerelt. Doszpot Péter biztonsági cége alkalmazta – ki más?! –, és a Mammut kereskedelmi központban dolgozott. Megússza? Megúszhatja?)

Ahogy kilőtték a szemeket. Ahogy rúgták a földön fekvőket. Ahogy káromkodtak, megaláztak, sárba tiportak mindent és mindenkit. Ahogy feltámadt bennük a nyilas-ávós pribék…

Akkor nem lehetett nem a tüntetők oldalán állni.
Akkor minden tisztességes ember a megalázottak és megnyomorítottak oldalára állt, velük vállalt szolidaritást, és szívéből gyűlölte, megvetette az összes állattá vált rendőrt, aki ebben részt vett. Minden tisztességes ember – kivéve a hatalom. Lehet itt vizsgálat, kell is, hogy legyen, a lényeget úgysem tudja majd bizonyítani. Azt, hogy a hatalom, mely a tévészékháznál saját rendőrét is fel akarta áldozni, ezt követően úgy döntött, most majd megmutatja, hol lakik az Úristen. Gyurcsányék úgy döntöttek, végigveretik, megalázzák, meggyalázzák ellenzéküket. S ha már nem sikerült rendőrt áldozniuk, hát akkor nekifognak a dolognak a másik végéről: akkor majd rászabadítják a népre az elállatiasodott és bosszúszomjas rendőröket. Akkor majd áldoznak életet a másik oldalról.
Ennyi ez a mocskos történet.

S a háttérben ott a liberális, baloldali értelmiség és a média, amely mindezt helyeselte, megtapsolta. A liberális Demszky, aki tüntetőleg kitüntette mindezért Gergényit. (Meg Vágót, és még ki tudja, hány rohadékot…) Kitüntettek, hátakat lapogattak, összevigyorogtak, megmagyaráztak, közben a bírók tárgyalás nélkül osztották az előzetes letartóztatásokat, mert ezt parancsolták nekik, s mert hajlandók és képesek voltak végrehajtani a parancsot.

Gyurcsányék és a velejéig rothadt értelmiségük 2006. szeptember 18. és október 23. között felfüggesztették a köztársaságot. Most meg nagyon féltik. És módfelett csodálkoznak, hogy a törött ujjú, kilőtt szemű, megtaposott, a jognak asztalától elrugdalt fiatalok nagy számban tesznek a köztársaságra.

Hát ne csodálkozzatok, gazemberek! Hanem imádkozzatok! És helyezzétek magatokat haladéktalanul szolgálatba. Legalább erkölcsileg…