- 0
Május 29-én, szombaton 15 órakor ismét nagygyűlés lesz a Kossuth téren. Miképpen 2002 tavaszán is volt ott egy nagygyűlés. Az a kétségbeesés, a reményvesztettség nagygyűlése volt, minden méltósága és emelkedettsége ellenére is.
Ez most a megtalált reményé lesz.
Ez a mostani nagygyűlés nem is érthető, nem is élhető át egy mondat nélkül, amely mondat a parlamentben hangzott el, a kormányprogram beterjesztésekor, Orbán Viktor szájából: „Az új társadalmi szerződés első pontja a hazaszeretet.”
Ez az a mondat.
Sokan talán nem is értik egészen pontosan ezt a mondatot, de egészen biztosan érzik. Érzik, hogy valami készül.
Pontos megértés helyett megérezni valamit – furcsa állapot, különös pillanat, s némi ellentmondás. Éppen olyan ellentmondás feszül ebben, mint a mostani új társadalmi szerződésben.
A társadalmi szerződés lényege, hogy az egyén önként lemond veleszületett, természetes jogainak egy részéről az állam javára, de ezért a lemondásért cserébe megkapja a hatalmat gyakorlók ellenőrzésének jogát. Ez a felvilágosodásban gyökeredző társadalmi szerződés lényege. Montesquieu és Rousseau, a tűz és a víz álmodta meg így.
Aztán a felvilágosodás – bocsánat: Felvilágosodás – elindult hódító útjára, hogy éppen most, a szemünk láttára fusson zátonyra a nyugati civilizáció partjainál. Zátonyra futott, mert hosszú volt az út, sok volt a vihar, egyre több az utas, és sok-sok mindent kidobáltak a hajóból, míg az végül irányíthatatlanná vált.
Valamiért megtartották a szekularizációt, az egyén feltétlen tiszteletét, az énkultuszt, a lassan mindent behálózó és megfojtó liberalizmust és a szabad versenynek hazudott szabadrablást. De kidobták a közösségi jogokat, a szolidaritást, a kollektivizmust, a nemzetet és a nemzeti érzést. Vagy ha úgy tetszik, hát a hazaszeretetet.
Így száguldott a biztos pusztulás felé a bolondok hajója.
Mögötte uszadékfákon, tutajokon hánykolódott a nemzet, a hazaszeretet és minden egyéb, amit kihajítottak.
S jött a zátony, a szükségszerűség. A csömör, a kiábrándultság, az élhetetlen élet zátonya. A Felvilágosodás és liberalizmus nagy és irányíthatatlan hajójának végzete az emberek felismerése, hogy így nem lehet tovább élni. Illetve: néhányan már tudják ezt, a mély és hallgatag többség pedig csak érzi. És esetünkben ez az érzés nagyobb és fenyegetőbb bizonyosság minden egzakt tudásnál.
S lám, itt az új kormány, amely hajlandó végre megkötni az új társadalmi szerződést a néppel, tehát visszanyúl a Felvilágosodás legszebb hagyományaihoz, s az új társadalmi szerződés első pontjának mindjárt a Felvilágosodás hajójából régen kidobott hazaszeretetet teszi meg. Hogy a mély és hallgatag többség nehogy valami végzeteset, visszavonhatatlant és rettenetest cselekedjék, rádöbbenvén rút megcsalatására, kifosztására.
Elodázhatatlan tett ez. Éppoly szükségszerűség, mint a mi zátonyunk.
S ezzel együtt jár a Mindenki beemelése a nemzet sáncai közé. Igen, a nemzeti reneszánsz már nem egyszerűen közeleg, hanem itt jár, lopakodik közöttünk. Csak szintúgy kevesen látják, ismerik, sokkal többen viszont érzik.
S ez a homályos érzés is fontosabb most majd mindennél.
Ez az érzés viszi ki a népet szombaton a Kossuth térre.
S hozzon is, mindenkit! A Mindenki beemelése a nemzet sáncai közé nem is kezdődhet másképpen, mint az elszakítottak beemelésével és az itt maradottak közötti kiengesztelődéssel.
Még nem tudom, levontatjuk-e zátonyra futott hajónkat, kijavítjuk, s visszavesszük a kidobáltakat a fedélzetre, vagy új hajót ácsolunk. Ám akár így, akár úgy, szükség van mindenkire.
„Nem sokaság hanem lélek / s szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Bizony, nincs új a nap alatt, hát „kiáltsd az éjbe Berzsenyinket”.
Így gyertek, ilyen lélekkel.