Ez most a megtalált reményé lesz.

Ez a mostani nagygyűlés nem is érthető, nem is élhető át egy mondat nélkül, amely mondat a parlamentben hangzott el, a kormányprogram beterjesztésekor, Orbán Viktor szájából: „Az új társadalmi szerződés első pontja a hazaszeretet.”

Ez az a mondat.

Sokan talán nem is értik egészen pontosan ezt a mondatot, de egészen biztosan érzik. Érzik, hogy valami készül.

Pontos megértés helyett megérezni valamit – furcsa állapot, különös pillanat, s némi ellentmondás. Éppen olyan ellentmondás feszül ebben, mint a mostani új társadalmi szerződésben.

A társadalmi szerződés lényege, hogy az egyén önként lemond veleszületett, természetes jogainak egy részéről az állam javára, de ezért a lemondásért cserébe megkapja a hatalmat gyakorlók ellenőrzésének jogát. Ez a felvilágosodásban gyökeredző társadalmi szerződés lényege. Montesquieu és Rousseau, a tűz és a víz álmodta meg így.

Aztán a felvilágosodás – bocsánat: Felvilágosodás – elindult hódító útjára, hogy éppen most, a szemünk láttára fusson zátonyra a nyugati civilizáció partjainál. Zátonyra futott, mert hosszú volt az út, sok volt a vihar, egyre több az utas, és sok-sok mindent kidobáltak a hajóból, míg az végül irányíthatatlanná vált.

Valamiért megtartották a szekularizációt, az egyén feltétlen tiszteletét, az énkultuszt, a lassan mindent behálózó és megfojtó liberalizmust és a szabad versenynek hazudott szabadrablást. De kidobták a közösségi jogokat, a szolidaritást, a kollektivizmust, a nemzetet és a nemzeti érzést. Vagy ha úgy tetszik, hát a hazaszeretetet.

Így száguldott a biztos pusztulás felé a bolondok hajója.

Mögötte uszadékfákon, tutajokon hánykolódott a nemzet, a hazaszeretet és minden egyéb, amit kihajítottak.

S jött a zátony, a szükségszerűség. A csömör, a kiábrándultság, az élhetetlen élet zátonya. A Felvilágosodás és liberalizmus nagy és irányíthatatlan hajójának végzete az emberek felismerése, hogy így nem lehet tovább élni. Illetve: néhányan már tudják ezt, a mély és hallgatag többség pedig csak érzi. És esetünkben ez az érzés nagyobb és fenyegetőbb bizonyosság minden egzakt tudásnál.

S lám, itt az új kormány, amely hajlandó végre megkötni az új társadalmi szerződést a néppel, tehát visszanyúl a Felvilágosodás legszebb hagyományaihoz, s az új társadalmi szerződés első pontjának mindjárt a Felvilágosodás hajójából régen kidobott hazaszeretetet teszi meg. Hogy a mély és hallgatag többség nehogy valami végzeteset, visszavonhatatlant és rettenetest cselekedjék, rádöbbenvén rút megcsalatására, kifosztására.

Elodázhatatlan tett ez. Éppoly szükségszerűség, mint a mi zátonyunk.

S ezzel együtt jár a Mindenki beemelése a nemzet sáncai közé. Igen, a nemzeti reneszánsz már nem egyszerűen közeleg, hanem itt jár, lopakodik közöttünk. Csak szintúgy kevesen látják, ismerik, sokkal többen viszont érzik.

S ez a homályos érzés is fontosabb most majd mindennél.

Ez az érzés viszi ki a népet szombaton a Kossuth térre.

S hozzon is, mindenkit! A Mindenki beemelése a nemzet sáncai közé nem is kezdődhet másképpen, mint az elszakítottak beemelésével és az itt maradottak közötti kiengesztelődéssel.

Még nem tudom, levontatjuk-e zátonyra futott hajónkat, kijavítjuk, s visszavesszük a kidobáltakat a fedélzetre, vagy új hajót ácsolunk. Ám akár így, akár úgy, szükség van mindenkire.

„Nem sokaság hanem lélek / s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Bizony, nincs új a nap alatt, hát „kiáltsd az éjbe Berzsenyinket”.

Így gyertek, ilyen lélekkel.