Ma 2021 augusztus 02. Lehel napja van. Holnap Hermina napja lesz.
Bayer Zsolt: Jakab mint művészet

Bayer Zsolt: Jakab mint művészet

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Jakab mint lelki igény. Jakab örök. A jakabság egyidős az emberiséggel.

Már Madách athéni színében ott találjuk. Több szerepben egyszerre. Ő a Második a népből: „És itthon is oly álmos minden ember, / Tán senki sem kohol már terveket, / Mint hajdanán, miknek kivitelére / A felséges nép torka kellene. / Ma reggel óta járom e helyet, / S szavazatomra nem akad vevő.” S ő az Első demagóg is: „Polgárok! fájva emelek szavat, / Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot / Porig alázni; s egy nagy férfiút / Kell vonnom bírószéketek elé / A dísz-szekérről.”

Sőt: „De bármint fáj szivem, mégis beszélek, / Mert téged, óh, dicső, fejedelmi nép, / Még hadvezérednél is többre nézlek.”
(A fejedelmi népből mára melós lett, de ez mindegy.)

S aztán az Első demagóg elmondja a jakabság örök mondatát: „Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész / Eladta a hont.”

Persze, persze… Ezek mindig Miltiádészek szeretnének lenni, és mindig Első demagógok maradnak. Aztán kimondják a jakabság végső szentenciáját: „Végezzétek ki. Éljen a haza!”

S ott találjuk Jakabot a Ben Hurban. Ő Messala, aki egy „nagyobb eszme”, egy „magasabb érdek” nevében elárulja ifjúkori barátját, sőt testvérét, s eltorzult arccal veri ostorral a kocsiversenyen, mert mindegy, hogyan, de győznie kell. A különbség csak annyi, hogy Jakabból nem marad semmi a „büszke férfiból” a végére, ugyanis olyan nem volt benne soha.

S Jakab köszön ránk Moliére Tartuffe-jeként is, és így piheg szenteskedve: „Ha énvelem beszél, beszéljen jámborabban, / Vagy itthagyom magát ebben a pillanatban.” A Jakabok nagyon kényesek, ha a saját méltóságukról, becsületükről és emberi mivoltukról van szó, ugyanis egyik sincsen nekik.
S ránk köszön Jakab a párizsi színben, Néptömegként: „Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús, / Már bűnös is, megbélyegezte a Népérzület, ez a nem tévedő jós. – / Halál, halál az arisztokratákra! Jerünk, jerünk a börtönüregekbe, / Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.”

Ez ma kevésbé irodalmi nyelven úgy szól, hogy fizessenek a gazdagok! – s a gazdagok aztán minduntalan újratermelődnek, hiszen mindig lesz, akitől el lehet venni valamit. S mindig lesz, aki majd el is akarja venni. Ma nekem, holnap neked – ha már Madách, ugye…

De ott van a párizsi színben Jakab úgy is, mint Saint-Just, aki éppen Dantont vádolja meg – ó, Istenem, milyen ismerős szavak: „Barátod az, ki a hon ellene. / A felséges nép majd itél fölötted, / Előtte vádollak, honáruló: / Csempészetért az állami javakban, / Rokonszenvért az arisztokratákkal, / Vágyódásért a zsarnok úralomra.”

Nincs új a nap alatt, nincs soha semmi más, csak Jakab a béka feneke alatt.

És ím, most fordul be a sarkon Jakab megint, a londoni színben, ő a Nyegle, ki így árul eszmét: „Az emberek javára fáradék, / S im, itt van a dicső eredmény: / Ez az edényke élet-elixir, / Melytől megifjul a beteg, vén. / Ezt szedték hajdan a nagy fáraók. / Ez Tankréd bűvös bájitalja; / E szépitőt használta Helene, / Ez Kepler asztrológiája. –”

Ja. „Jólétet mindenkinek”…

Aztán a haláltáncnál Nyegle-Jakab is elmondja a búcsúzót: „Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: / Most a valónál mind elámulunk.”

Viszont ő nem ugrik a többiek után. Ő nem halhat meg soha. Hamar viszontlátjuk eszelős tekintetével együtt Cipollaként, csak Torre di Venerét lecserélte Miskolcra. S a nem akarás lelki hajótöröttjeit most hipnotizálja, arra kényszerítve őket, hogy szerelmüknek, Sil­vestrának nézzék őt, s megcsókolják zárt száját, feketére suvickolt bajuszkáját és úgynevezett légyszakállát. Csak azt nem tudja, hogy mindig eljön a kijózanodás és mindig előkerülnek a töltött revolverek.

Legközelebb ott látjuk aztán Jakabot a Kabaréban, a napsütéses nyári napon a kertvendéglő teraszán, azt énekli, hogy „Tomorrow belongs to me”, és mi már tudjuk, hogy a horogkeresztes karszalag belső felén ott a vörös csillag, mert az átjárás zavartalan.

Szegény Jakab arra is vágyott sokáig, hogy Martin Hessler ezredes lehessen, mert Martin Hessler valaki, de Jakab végül Bástya elvtárs maradt a szocialista szellem vasútján. Illetve még azelőtt ő volt az Őrnagy úr, imádott dobozolni, és csodálatosan összefoglalja élete esszenciáját mindössze két mondatban: „Már az is elég, hogy a világ egy része állandóan az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?”

Aztán átugorja az árnyékot, mert ároknak nézi, és jutalmazza, aki az árnyék helyére árkot ás. Többen állítják, a saját árnyékát is képes volt átugrani (ez kellett a Gyurcsány-féle csapatba kerüléshez), de ez tévedés. Ezek ugyanis egylényegűek. Ahogy egyszerűbben és bölcsebben szokták mondani: amíg lósz…r van, veréb is van. S hogy melyikük melyik? Mindegyikük mindegyik. Alkalom szüli. Meg a vélt és valós érdek.

Végül pedig, mint mindig, ott találjuk Jakabot és jakabságát a hóval és jéggel borított pusztaságban, ahol nincsen semmi sallang, semmi máz, semmi álarc, semmi hazugság, csak a jakabság pőre, őszinte valója. S Ádám kérdésére őszinte válasz érkezik:

„Ádám: Sokan tengődtök-é még e vidéken?
Az eszkimó: Sokan bizon, többen, mint ujjamon / Számíthatok. – Szomszédimat, igaz, / Agyonverém már mind, de hasztalan, / Mindég kerülnek újak; s oly kevés / A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, / S több fóka. –”

De nem lesz könyörület. Nem lesz semmi, csak egy tükör Jakab elé tartva, egyenesen a Macbethből: „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü / Meséje, zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs.”

Értelmetlenség. Az irigység és a gonoszság legtisztább manifesztációja. A jakabság. A semmihez nem értés kizökkenthetetlen magabiztossága. Amely nem ismer sem Istent, sem embert, csak önmagát. S csak idő kérdése, mikor válik önazonossá minden hazugságával.

„Szörnyű világ! – csupán meghalni jó. / Nem sajnálandom, amit itt hagyok. / Ah, Lucifer! ki egykor ottan álltam / Az ember bölcsejénél, aki láttam, / Mi nagy jövő reménye ringa benne, / Ki annyi harcát mind végigcsatáztam, / Ez órjás síron, melyre gyászlepelt / A természet dobott, midőn merengek, / Első, utolsó ember a világon: / Szeretném tudni, hogy bukott fajom? / Nemes küzdésben, nagyszerűen-é, / Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre, / Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.”

Jakabot nézve ez a kérdés marad. Vagy Tóték megoldása. „Három egyenlő darabba, Mariskám. Tán rosszul tettem?”

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Tereb (138) Sport (729) Belföld (6) Nagyvilág (1456) Politika (1578) Szépségápolás (15) Irodalmi kávéház (505) Rejtőzködő magyarország (168) Életmód (1) Gazdaság (659) Jobbegyenes (2084) Mozi világ (440) Flag gondolja (33) Emberi kapcsolatok (36) Vetítő (30) Egészség (50) Autómánia (61) Gasztronómia (539) Titkok és talányok (12) Történelem (14) Mozaik (83) Mondom a magamét (5467) Tv fotel (65) Kultúra (6) Alámerült atlantiszom (142) Heti lámpás (255)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>