Ma 2020 augusztus 07. Ibolya napja van. Holnap László napja lesz.
lead-cropped-0.jpg

Bayer Zsolt: Európa elvesztése

Flag

Szöveg méret

3
Átlag: 3 (1 szavazat)
Itt kvóta szerinti elosztás nem lesz! Soha!

Tudtuk, hogy el fogjuk veszteni. Hiszen az EU nem engedhette meg magának, hogy jogszerűen, tisztességesen, törvényesen járjon el, mert ha jogszerűen, tisztességesen és törvényesen járt volna el, akkor fel kellett volna adnia minden eddigi álláspontját a migráció ügyében.

Az EU migrációs politikája tragédia. És szinte lehetetlen eldönteni, hogy az EU (és a tagállamok) vezetőinek a többsége pusztán idióta, vagy cégéres gazember. Az EU migrációs politikája az önfeladás politikája. Az EU migrációs politikája öngyilkosság. Az EU (és a tagállamok) vezetőinek a többsége éppen most, a szemünk láttára tesz tönkre egy földrészt, egy kultúrát, egy civilizációt, most tesznek tönkre nemzetállamokat és nemzeteket, egy vallást, mindent, ami élhető élet, most dobják fel a liberalizmus rulettjén a zöld nullára a jövőnket.

Az EU hozott egy jogtalan, szabálytalan és eszement határozatot, megkerülve saját, érvényben lévő jogszabályait és intézményeit (dublini rendelet, Európai Tanács), és azóta foggal-körömmel ragaszkodik ehhez az eszement rendelethez. Nem számít az amúgy még mindig érvényben lévő dublini rendelet, amely szerint az a tagállam felel a bevándorlási kérelem elbírálásáért, amely országban a migráns belépett az EU-ba.

És nem számít az EU legfőbb politikai döntéshozó testülete, az Európai Tanács sem, hiszen ha az nem hozza meg az EU (és a tagállamok) vezetői többségének szája íze szerinti döntést, hát legfeljebb kikerülik, és egy alsóbb szintű fórumon átverik. És a becstelenségek, jogtalanságok, szabálytalanságok hosszú sorának legvégén ott áll az Európai Bíróság, amely szentesíti mindezt.

Szentesíti Európa végső tönkretételét.

Persze van ebben az egészben valami sorsszerű, valami isteni igaz­ságtétel. Hiszen Európa nyugati felének országai történelmük egy adott szakaszában hatalmas gyarmatbirodalmat hoztak létre. Ilyen volt Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Belgium, s jóval kisebb mértékben még Olaszország is. Ezek az országok elfoglalták a világ egy részét (olykor hatalmas részét), az ott lévő kultúrát és civilizációt elpusztították, az ott élő népeket kiirtották vagy megtizedelték, és az ott lévő kincseket, nyersanyagokat, értékeket elszállították saját országaikba, az életben hagyott bennszülötteket meg rabszolgamunkára fogták.

Ez a Nyugat dicső története, így és ebből lettek gazdagok, így és ebből építettek nagy és erős országot maguknak, így és ebből lettek acélosak, így és ebből építettek demokráciákat. Majd ebből a pozícióból elkezdték lenézni és kioktatni az Európa keleti és középső részein élő, gyarmatbirodalommal soha nem rendelkezett népeket. (Németország kivétel, sosem volt jelentős gyarmatbirodalma, Németország a második világháború miatti lelkiismeret-furdalás és hetvenévnyi, gigantikus mértékű agymosás áldozata.)

Ez a gyarmatbirodalom pedig elindult egykori rabtartóihoz, és benyújtja a számlát. Ez a sorsszerűség, a deus ex machina. Ettől persze nekünk is fáj. Hiszen ifjúságunk nagy álma, a Nyugat mítosza válik éppen semmivé a szemünk előtt, s persze épp így válnak élhetetlenné, riasztóvá és rettenetessé álmaink városai is, Párizstól Londonig, Rómától Velencéig minden.

Ám a legelviselhetetlenebb az, hogy a Nyugat most úgy döntött, saját mocskát és bűnét szépen egyenletesen szétkeni az egész EU-ban. Törvénytelenül, becstelenül.

Ez az, amiről szó sem lehet – hozzon akármilyen döntést a bíróságuk, fenyegetőzzenek bármivel! Mert Európa ma ide szorult vissza, a mindig lenézett, megvetett, meggyalázott Kelet-Közép-Európába. És ennek így is kell maradnia. Úgyhogy itt kvóta szerinti elosztás nem lesz! Soha!

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>

Hozzászólások

Béla
2017-09-08 10:38
Nemes cikk, maradjanak ilyenek! De nem végzet, s nem sáskajárás, elemi csapás a soros hordák tudatos s törvényellenes partraszállítása. Csak bűncselekmény, akkor fogják elzárni az afrikai hordák csapjait, amikor akarják. Ezt négus püspök írta, ezzel szembemenvén a sorospápával. Elhatározás kérdése. Helyes tehát minden jogi lehetőséget végigjárni, de már most le kell szögezni. Magyarország ellene mond a német vezérelte Európa kollektiv öngyilkossági kisérletének. Megint mi. Egyedül mi. S még valami, mi mindig Európa voltunk, vagyunk, leszünk, itt Európa közepén, az egyetlen nép a világon. Minden ellenkező hiresztelések ellenére, a magyar az egyetlen nép a világon, mely asylum volt minden üldözöttnek, az egyetlen nép a világon, mely Isten szeretetét megértette, s mindig mindenkivel befogadó s kegyelmes. Ma is, mi többet teszünk a soros félrevezette muszlimokért is, mint az összes álszent liberális takony. MEGHALNI KÜLDTÉK IDE ŐKET UGYANIS, a muszlim itt elveszti ősei földjét, hite kerül veszélybe, s mivel ő a termékeny korú fiatal, saját népét is tönkretette soros, mivel nem fognak ott élni s szaporodni, ahonnan jöttek. Egyedül Orbán és Magyarország tett eddig értük valamit.. Európa, ugyanis fertöző pestisben, rákban szenved, betegségének neve, liberális ateizmus, azaz a marxizmus. „Ezek az országok elfoglalták a világ egy részét (olykor hatalmas részét), az ott lévő kultúrát és civilizációt elpusztították, az ott élő népeket kiirtották vagy megtizedelték, és az ott lévő kincseket, nyersanyagokat, értékeket elszállították saját országaikba, az életben hagyott bennszülötteket meg rabszolgamunkára fogták.”Albert Schweitzer is ezt gondolta, ezért ment oda vezeklésként, a leprások s a kobrák közé, hősnek, bolondnak, orvosnak, szentnek és Bach legjobb előadójának,stb. Amit soros csinál, az csupán bűncselekmények halmaza. A korrupt nyugati adminsztráció keres s talál jogi s anyagi érveket mellette. Ettől még ők hazudnak! S soros marad, aki volt, háborús bűnös, cinikus gazember, aki abból él, hogy mások életét teszi tönkre, s juttatja őket koldusbotra. S erre még böszme is. KÉPZELJÜK EL EGY PILLANATRA, ha Orbán kezdene szomszédos országokban, lásd Kusturica igazmondását, pucsokat szervezni, fizetni a terrorizmust, a terroristákat, sajtót vásárolni s propagandát kezdeni, az uralmon lévő kormány és népe ellen. Kettős mérce a liberálisnak hazudott marxista médiumközvélemény dumája, sorosnak mindent, Orbánnak az önálló véleményt sem engedélyeznék. Ezt soha ne feledjük!
Béla
2017-09-08 11:05
„Egy brüsszeli látogatásával kapcsolatban Kusturica kifejtette, hogyha valaki 15 évvel korábban megkérdezte volna tőle, hogy fél-e a belga fővárosba látogatni, nyilván azt mondta volna, hogy nem, azonban mára, a sorozatos terrortámadások miatt már megváltozott a helyzet. A migrációt érintő kérdésre a rendező leszögezte, biztos abban, hogy a kialakult helyzetet és a migránsválságot valaki eltervezte. Soros György, a nyílt társadalom legnagyobb támogatója és kiötlője tett olyan kijelentéseket, amik erre utalhatnak" – fogalmazott Kusturica, majd felidézte, hogy Soros korábban azt mondta, hogy egy identitás nélküli Európát szeretne létrehozni, ezért akar minél több embert a Közel-Keletről Európába ömleszteni.” NEKÜNK MÉG ENNÉL IS EGYENESEBB KELL BESZÉLNÜNK. HA AZ UNIÓ MULTIT AKAR S IDENTITÁS NÉLKÜLI EURÓPÁT, és ezt erőszakkal akarja a kisebb, de eddig önálló nemzetekre is rá kényszeríteni, akkor ezt erőszaknak hívják s nácizmusnak nevezik pont a liberálisék. Egyetlen egy afrikai négus, vagy szír a keletről nem tud egyedül idejönni. Csak akkor, ha csoportosan katonai szervezésen szállítják őket ide, hozzánk, s ahhoz az Európához, mely éppen utolsó óráit éli. ITT OLYAN TUDATOS NÉPESSÉGCSERÉT HAJTANAK VÉGRE, AMIT STALIN CSAK A TATÁR NÉPPEL PRÓBÁLT MEGCSINÁLNI. Stalin ez a „kommonista Shylock”, amatör kispályás soros s newyorki bandájához képest. Általában törölni szokták, ez is sokat árul el, a valóságról. Pavics Lázárt idézzük meg, Hatalmas ráfzetés az EU. S FEKETE GYULÁT. A véreim, magyar kannibálokat, „etnikai aknamezőket”, a jövőre tett jóslatait, döbbenetes olvasni, zseni volt. Csaltak az EUra népszavazáson 2003-ban! Ma érvénytelen lenne egyébként! „IGEN választ adott az érvényesen szavazó választópolgárok 83,76 %-a, 3 056 027 fő, NEM választ adott az érvényesen szavazó választópolgárok 16,24 %-a, 592 690 fő, IGEN választ adott az összes választójogosult 38,00 %-a, NEM választ adott az összes választójogosult 7,37 %-a.” MI MAGYAROK 592690 VOLTUNK AKKOR OTT. Mi mondtunk nemet. Ötvenhat szelleméhez méltatlan volt, hogy azonnal megint bebújjunk a szabadság s önállóság bátor felszínéről, egy odúba, egy akolba, a többi birka közé.. Ma mindenki többre tartana minket, ha nem lépünk be, s nem tartozunk senkihez, Istenen kívül. MAGYARORSZÁGON KÍVÜL NINCSEN ÉLET. Magyarnak nincsen. Ma a gyurcsány soros oldal mindig hangoztatja, a magyar történet és múlt s irodalom szégyenletes, s merjünk kicsik lenni, szégyelljük magunkat, s legyünk olyanok, mint ezek ott a szovjeteuban. Ennek az ellenkezője az Igazság. Ha a demokrácia leghalványabb nyoma és emléke megmaradt Európában, akkor mi nyugodtan járhatunk saját utunkon, Knut Hamsun ösvényein akár….ORBÁNNAK AZ UTOLSÓ MAGYARNAK JOGA VAN A KÜLÖNVÉLEMÉNYHEZ, s joga van védeni saját családját, hazáját és nemzetét. Horthy óta ő az ELSŐ, aki itt a hódoltsági területen, lásd Balczó András tömör mondatát! Aki magyar.. Jól látható az is, Lázáréknak ebben is igaza van, NEM KELL KILÉPNÜNK. De mindig s mindenhol minden következménnyel ellene kell mondanunk, annak a multit akaró nemzetközi marxizmusnak, ami a bolsevizmus mutációja. Márai szerint a bolsevizmus ultimátum Istentől. A marxizmus pedig ultimátum az Ördögtől, mondom én, a magyar. Eb ura fakó! Olyan bátor lovasrohamokat, huszárcsinyeket kívánok a háború utáni első, magyar kormánynak, mely felidézi régi dicsőségünket! A német mindig bajt hozott minden nála nagyobb nemzetre, nemes lengyelre, oroszra, mindenkire. FÉLNEK MÉG LÁTNI IS, RENDSZERESEN TÖRLIK, AKKOR IS IGAZ MARAD. A magyar egyedi nép, megismételhetetlen csoda, messze erkölcsösebb s nagyobb, mint a többiek. Magyarország nem kicsi, csonka. S ez nem véletlen, s tudjuk kiknek köszönheti mai anyagi, fizikai és népesedési válságát. Vegyük észre, amikor 1812ben Napóleon aljas módon lerohanja a Szent Oroszországot, s Moszkva lángban ég, akkor sietve csatlakoztak hozzá német hordák. S joggal teszi fel a kérdést, Tolsztoj és Szolzsenyicin, akkor ki volt az európai? S a Stolipint majd merényletben megölők faji és eszmei elődei csupán soroséknak. Ezt soha, soha nem szabad elfelejtenünk. NEMET KELL MONDANI a liberalizmusnak hazudott marxista emulzióra.
jocó
2017-09-08 15:25
Kedves Bála! Csak annyit tudok hozzá tenni az írásához,hogy csodálatos.
Béla
2017-09-08 17:58
Kösz.üdv. ketten vagyunk.Illetve hárman, hiszen velünk az Igazság.
Béla
2017-09-08 18:04
Két hölgy hozzászóló is volt, a facebook használó között. Üdvözlet az olvasóknak!
Béla
2017-09-09 16:22
de azután pillanatról pillanatra jobban kinyílt, duzzadva kitárult, egyre ragyogóbban világosodott meg szenvedélyes szépségében. Egyik fátyol a másik után omlott le róla, noha azelőtt senki sem vette észre a fátylakat - egy utolsó, mely mégis a végső, legtisztább fényt tárta fel (legalábbis úgy hitte az ember), azután még egy legutolsó és egy teljességgel valószínűtlen legeslegutolsó, de ez aztán a ragyogásnak és a könnyes gyönyörűségnek olyan túláradó teljét szabadította fel, hogy a tömegből szinte tiltakozásnak hangzó, tompa, elragadtatott nyögés tört fel, és a fiatal Hans Castorp nem bírta visszafojtani zokogását. Így volt most is ezzel a tájjal, amely változott, kitárult egyre növekvő sugárzásban. Kékség úszott a távolban... A fénylő esőfátylak lehullottak, elébe tárult a tenger - déli tenger volt, mélységes-mély kék; ezüstös fények villództak rajta, gyönyörű öböl volt előtte, egyik oldalán párásan nyitott, a másikon egyre távolabb kéklő hegyláncok vették körül több sorban, s a tengerben néhol szigetek voltak elszórva, melyeken pálmák magasodtak, vagy kicsiny fehér házak világítottak elő ciprusligetekből. Jaj, elég, elég, nem is érdemelte - ki méltó erre a fényből, tiszta, mély égből, verőfényes hullám-hűvösségből összeálló üdvösségre! Hans Castorp sosem látott ilyet vagy hozzá hasonlót. Vakációs utazásain alig-alig ízlelte meg a Dél szépségeit, csak a sápadt, zordon tengert ismerte, azon csüngött gyerekes, nehézkes érzésekkel, de sohasem jutott el a Földközi-tengerre, Nápolyba, Szicíliába vagy éppen Görögországba. Mégis visszaemlékezett rá. Igen, csodálatosképpen viszontlátást ünnepelt. „Igen, ez ilyen" - kiáltotta benne valami, mintha nagy titokban, önmaga előtt is rejtve, mindigtől fogva szívében hordozta volna a verőfényes, kéklő boldogságot, amely most elébe tárult. És ez a „mindig" tág volt és végtelen, mint a nyílt tenger amott bal felől, ott, ahol az ég gyengéd ibolyaszínbe játszva hajlott le reá. A szemhatár magasan volt, az öböl szintje a távolban emelkedni látszott, s ez onnét eredt, hogy Hans felülről nézett le rá, némi magasságból: a hegyek körülölelték az öblöt, erdősen-bozótosan nyúltak ki a tengerbe, s a kilátás közepétől félkörben húzódtak addig, ahol Hans Castorp ült, és még annál is tovább; hegyes tengerparton ült, kuporgott naphevítette kőlépcsőn, s előtte mohos kövek, sziklalépcsők ereszkedtek le bozótosan a lapos partig, ahol a kőgörgeteg a nádas közt kéklő öblöcskéket, kicsiny kikötőket, előtengereket alkotott. És ez a napfényben fürdő táj, a könnyen hozzáférhető parti magaslatok, a nevető sziklamedencék, s maga a tenger is, ki a szigetekig, ahol csónakok siklottak ide-oda - mindez, ameddig a szem ellát, benépesült: emberek, a nap és a tenger gyermekei nyüzsögtek, pihentek mindenfelé, értelmes és derűs, szép fiatal lények, hogy öröm volt rájuk nézni; Hans Castorp szíve kitárult, fájó szeretettel tárult ki láttukra. Ifjak táncoltatták lovukat, kötőféket fogva szaladtak nyihogó, fejüket büszkén hátravető, ügető paripájuk mellett, hosszú kantáron rángatták az ágaskodókat, vagy pedig szőrén megülve a lovat, s meztelen sarkukkal döfködve oldalát, behajtották a tengerbe, miközben izmaik játszottak a napfényben, hátuk aranybarna bőre alatt, és kurjantásaik, amelyeket egymáshoz vagy állataikhoz intéztek, megmagyarázhatatlanul elbűvölték a lelket. Egy mélyen a szárazföldbe nyúló öbölnél, melynek tiszta vizében úgy verődtek vissza a partok, mint egy hegyi tóban, leányok táncoltak. Egyikük, akinek kontyba tűzött hajából, tarkójából különös báj sugárzott, lábát a talaj kis mélyedésében nyugtatva ült, pásztorfurulyáját fújta, s tekintetével ujjai játéka fölött társnőit kísérte, akik bő, hosszú köntösben, karjukat mosolyogva kiterjesztve egyenként vagy párosával, halántékukat bájosan egymáshoz támasztva lépdeltek a táncban, a fuvoláslány hosszú, fehér, finom háta mögött pedig - mely karjai tartása következtében oldalt előregömbölyödött - még néhány társnője ült vagy állt egymást átkarolva, csendesen beszélgetve és nézelődve. Távolabb fiatal legények a nyíllövést gyakorolták. Barátságos, örvendetes látvány volt, ahogy az idősebbek tanítgatták a göndör fürtös, ügyetlen fiatalokat a húr megfeszítésére, a vessző ráillesztésére, együtt céloztak velük, és nevetve támogatták az ellenhatás erejétől hátratántorodókat, amikor a nyílvessző surrogva kirepült. Mások horgásztak. Hasmánt feküdtek a parti lapos sziklákon, fél lábuk a levegőben billegett, s a tengerbe lógatták zsinegüket, fejüket élénk társalgásban a mellettük ülő felé fordítva, aki hátradőlve s kinyúlva jó messzire dobta vízbe csalétkét. Ismét mások azzal foglalkoztak, hogy egy magas szélű, árbocos, vitorlás csónakot húzva, tolva, nekifeszülve a vízre bocsássanak. A hullámtörők közt gyerekek ujjongtak, játszadoztak. Fiatal nő feküdt elnyúlva a földön, fél kezével virágos ruháját húzta magasabbra mellén, a másikkal pedig vágyva kapdosott a levegőbe egy leveles ágon csüngő gyümölcs után, amelyet a mögötte álló keskeny csípőjű ifjú játékosan el-elhúzott előle. Mások sziklamélyedésekben támaszkodtak, vagy fürdés előtt a víz szélén tétováztak, keresztbe tett kezükkel saját vállukat markolva, s s lábujjuk hegyével próbálgatva a hűs vizet. Párok andalogtak a parton, a leány füléhez hajolt annak szája, aki bizalmasan átkarolva vezette. Hosszú szőrű kecskék szökelltek szikláról sziklára, fiatal pásztor őrizte őket, egyik kezét csípőjére, a másikat hosszú botjára támasztva állt egy magas szirtfokon, barna fürtjein hátul felcsapott karimájú kis kalap. „Hiszen ez elbűvölő! - gondolta Hans Castorp szíve egész melegével. - Ez igazin örvendetes és megnyerő! Milyen csinosak, egészségesek, okosak, boldogak mindahányan! Igen, nemcsak termetre szépek, hanem sugárzik belőlük az okosság és a szeretetreméltóság. Ez az, ami meghat, és valósággal beléjük szerettet: a szellem, a hang, amely lényük alapját alkotja, amelyben egymással élnek és érintkeznek!" Hans Castorp ezzel a szívélyességet, a mindenkire egyaránt kiterjedő tapintatos udvariasságot akarta jellemezni, amellyel a napemberek egymás közt érintkeztek: lépten-nyomon mosolygás alá rejtett, könnyed tiszteletet tanúsítottak egymás iránt, szinte észrevétlenül, de mégis úgy, hogy meglátszott, valamennyiükben egy és ugyanaz az elképzelés és eszmény él meggyökeresedve; méltóság is volt ebben, sőt szigorúság, de derűsen feloldódva: csupán mint enyhe komolyság, értelmes jámborság határozta meg és irányította minden cselekedetüket, ha volt is benne némi szertartásosság. Mert amott, kerek, mohos kövön, barna ruháját fél válláról leoldva, fiatal anya ült, és szoptatta gyermekét. És mindenki, aki elment mellette, bizonyos módon köszöntötte, s ebben a köszöntésben mindaz összesűrűsödött, ami e napemberek általános magatartásában olyan kifejezően elhallgatódott. Az ifjak az anya felé fordulva gyorsan, könnyedén, ünnepélyesen keresztbe tették mellükön a karjukat, és mosolyogva meghajtották fejüket, a lányok pedig kissé pongyola térdhajlítást rögtönöztek, hasonlatosan a templomlátogatóhoz, aki a főoltár előtt elhaladva könnyedén megalázkodik. Eközben azonban többször élénken, vidáman és meghitten biccentettek feléje, és Hans Castorpot végképp meghatotta, elragadta a szertartásos hódolatnak és szívélyes barátságnak ez a vegyüléke, s hozzá az ifjú anya lassú szelídsége, ahogyan fölnézett gyermekéről, és mosolygással viszonozta a hódolattevők köszöntését, miközben mutatóujját mellére illesztve könnyítette meg a csöppségnek az ivást. Hans Castorp nem győzött bennük gyönyörködni, mégis azt kérdezte önmagától szorongva, vajon szabad-e bennük gyönyörködnie, nem bűn-e, ha ő, az oda nem tartozó, aki ráadásul még alantasnak, rútnak, ormótlan csizmában botladozónak látta magát, meglesi ezt a verőfényes, szelíd boldogságot."" ...
Béla
2017-09-09 16:24
"Úgy tetszett azonban, hogy bízvást megteheti. Közvetlenül ülőhelye alatt egy szép fiú állt, oldalt elválasztott dús haja homlokába, halántékára hullott, karját mellén keresztbe fonta; távol tartotta magát társaitól - nem szomorúan, nem is dacosan, csak éppen nyugodtan félrehúzódva. Nos, ez a fiú meglátta Hans Castorpot, felnézett rá, majd tekintetét ide-oda jártatta a szemlélő meg a part látványai között, mintegy meglesve leselkedését. Hirtelen azonban túlnézett rajta, elnézett mögötte a távolba, és szigorú metszésű, félig még gyermekded szép arcából egyszer csak eltűnt a tapintatos, testvéries udvariasság, a mindenkivel közös mosoly; anélkül hogy szemöldökét összevonta volna, elkomolyodott, arca szinte kővé meredt, kifürkészhetetlenné vált, elzárkózott, mint a halál, s Hans Castorp, alighogy megnyugodott, elsápadt rettegésében, s rettegésébe talán valami határozatlan balsejtelem is vegyült, mintha tudná, mit jelent ez a halálos elzárkózás. Hátranézett ő is... Roppant oszlopok magaslottak mögötte, talapzat nélkül, hatalmas, henger alakú tömbökből fölépítve, hasadékaikban moha sarjadt: szentély kapujának oszlopai voltak, s ő e kapu középütt nyitott lépcsőzetén ült. Nehéz szívvel fölállt, oldalt lement a lépcsőn, behatolt a mély kapujáratba, keresztülhaladt rajta, s egy kőlapokkal kirakott út csakhamar újabb propylaion-hoz vezette. Ezen is átment, s most előtte volt a templom: zöldesszürke, viharvert kőtömegeivel meredek lépcsős talapzaton állt, széles homloka hatalmas, szinte zömök, felfelé vékonyodó oszlopokon nyugodott, melyekből itt-ott eltolódott s oldalt kiállt egy-egy hornyolt, hengeres tömb. Hans Castorp nagy fáradsággal, kezét is segítségül véve, és sóhajtozva, mert szíve egyre jobban elszorult, felkapaszkodott a magas lépcsőfokokon, és beért az oszlopok erdejébe. Nagyon mély volt, úgy járkált benne, mint bükkös törzsei között a sápadt tenger mellékén, szántszándékkal kerülte a közepét, és megpróbált kitérni. De újra meg újra visszatért hozzá, s végül is, ahol az oszlopsorok széjjelváltak, szoborcsoportot pillantott meg. Két kőből faragott női alak volt a talapzaton, úgy tetszett, anya és leánya: az egyik alak ült, ez volt az idősebb, méltóságteljesebb, kegyesnek és fenségesnek látszott, mint valami istennő, de csillagtalan, üres szeme fölött fájdalmasan húzódott fel a szemöldöke; bő ráncú tunika és felsőruha volt öltözéke, hullámos, tisztes matrónahaját fátyol borította. A másik állt, s amaz anyásan átkarolta, kerek arca szűziesen leányos volt, karját, kezét köntöse redői közé rejtette. Ahogy Hans Castorp elnézte a szobrot, szíve még jobban elszorult, sötét mélységekből balsejtelmek szálltak fel benne. Alig merte megkerülni a szoborcsoportot, mégis rákényszerítette valami; mögöttük végigment a következő kettős oszlopsoron, s elért a szentélykamra bronzajtajáig: nyitva állt, s szegény Hans majdnem összerogyott attól, amit megpillantott. Két félmeztelen, bozontos hajzatú szürke nő működött odabenn szörnyűséges módon, lobogó, tüzes serpenyők fölé hajolva; ujjnyi csecsű boszorkánymellük hosszan lelógott. Egy kisgyermeket szaggattak szét a serpenyő fölött, néma csendben, vadul szaggatták darabokra a kezükkel - Hans Castorp vértől csepegő szőke hajfürtöcskéket látott -, és elnyelték a darabokat, a rugalmas csontok csak úgy ropogtak fertelmes szájukban, s ocsmány ajkukról csörgött a vér. Hans Castorpot jéghideg iszony dermesztette meg. Kezét szeme elé akarta csapni, de nem tudta. Menekülni szeretett volna, de nem tudott. És a nők már észrevették iszonyatos foglalatosságuk közepette, véres öklüket rázták feléje, és hangtalanul, de durván, ocsmányul szidalmazták, mégpedig Hans Castorp szülőföldjének népi tájszólásában. Rosszul lett, olyan rosszul, mint még soha életében. Kétségbeesetten igyekezett kitépni magát helyéből - és ahogy elesett a háta mögött levő oszlop oldalánál, úgy ébredt, a rémséges suttogó hertyegés még fülébe csengett, a jeges iszony még megdermesztette tagjait - s ott feküdt a pajta oldalában a hóban, fél karjára dőlve, feje feltámasztva, síléce, lába maga elé nyújtva. Tulajdonképpen nem volt igazi fölébredés; megkönnyebbülten pislogott, örült, hogy megszabadult a fertelmes némberektől, de egyébként nemigen tartotta számon, és meglehetősen mindegy is volt neki, hogy templomoszlop, vagy szénapajta tövében fekszik-e, és úgyszólván tovább álmodott, nem képekben, hanem gondolatban, de azért nem kevésbé merészen és cikornyásan. „Mindjárt gondoltam, hogy csak álom az egész - zagyválta magában. - Édes és iszonyú álom. Voltaképp egész idő alatt tudtam, magamnak csináltam az egészet, a lombos parkot meg a kellemes esőt, és a továbbit is mind, a szépet meg a fertelmeset, igen, szinte előre tudtam. De hogyan lehetséges, hogy az ember mindezt tudja, és maga csinálja, ilyen boldogságot és ennyi szorongást? Honnét vettem a gyönyörű szigetes öblöt és a szentélyt, ahová annak a magába vonuló kellemes ifjúnak a tekintete küldött? Az ember nemcsak a maga lelkéből álmodik, hanem úgy mondhatnám: névtelenül és közösen, még ha a maga módján is. A nagy lélek, melynek részecskéje vagy, olykor rajtad keresztül, a te módodon álmodik arról, amiről titokban mindig álmodik - fiatalságáról, reménységről, boldogságról és békéről... és véres lakomájáról! Itt fekszem az oszlopom tövében, és még a testemben érzem álmom valóságos maradványait, a jeges, dermesztő rémületet a véráldozattól és a szívbéli örömet is az előbbitől, amikor elgyönyörködtem a fehér emberiség boldogságában és szelíd erkölcseiben. Állítom, hogy ez dukál nekem, okiratilag biztosított jogom van hozzá, hogy itt feküdjem, és efféléket álmodjam. Sokat tapasztaltam itt, a fentiek között, kicsapongás és józan értelem terén. Naphtával és Settembrinivel veszélyes magasságokban fordultam fel és meg. Mindent tudok az emberről. Megismertem húsát és vérét, visszaadtam a beteg Clawdiának Pribislav Hippe ceruzáját. De aki megismeri a testet, az életet, az a halált is megismeri. Csakhogy ez nem az egész, inkább csak kezdet, ha pedagógus szemmel nézzük. Hozzá kell illeszteni a másik felét, az ellentétét. Mert aki halál és betegség iránt érdeklődik, ezzel voltaképpen csak az élet iránti érdeklődését fejezi ki, amint az orvostudomány humanista oldala is bizonyítja, hiszen mindig olyan udvariasan, latinul szól az élethez és a betegséghez, és csupán egyik árnyalata annak az egy és legfontosabb ügynek, amelyet most teljes szimpátiával nevén neveznek: az élet féltett gyermekéről van szó, az emberről, és az ember helyzetéről, állapotáról... Épp eleget tudok már róla, sokat tanultam itt, a fentiek közt, magasra jutottam a síkföldről, olyan magasra, hogy majdnem kifulladtam; de innét az oszlopom tövéből elég jó áttekintésem van... Az ember állapotáról álmodtam, udvarias, értelmes és kölcsönös tisztelettel teljes közösségéről, amelynek hátterében, a szentélyben, a szörnyű, véres áldozati lakoma zajlik. Vajon éppen azért olyan udvariasak, olyan kedvesek egymáshoz a nap fiai, mert titkon tudatában vannak ama szörnyűségnek? Igazán finom és gáláns következtetés lenne! Velük tartok lelkemben és nem Naphtával... egyébként Settembrinivel sem: mindketten fecsegők. Az egyik kéjenc és kaján, a másik pedig örökké csak az értelem tülkét fújja, és azt hiszi, hogy még a bolondokat is kijózanítja, ez pedig ízléstelen. Ez filiszterség és merő etika, vallástalanság, annyi bizonyos. De a kis Naphtával sem tartok, a vallásával, ami nem egyéb, mint Isten és ördög, jó és rossz guazzabuglíó-ja, és csak arra jó, hogy az egyén fejest ugorjék bele, és misztikusan alámerüljön a mindenségben. A két pedagógus! Az örökös vitájuk, ellentétük is csak guazzabuglio és zagyva csatazaj, senkit sem kábít el, akinek csak valamennyire is szabad a feje, és jámbor a szíve. Az arisztokrácia kérdése! Az előkelőség! Halál vagy élet, betegség és egészség, szellem és természet. Ellentmondások ezek? Azt kérdem: kérdések ezek? Nem, nem kérdések, és az sem kérdés, hogy mennyire előkelők ezek a kérdések. A halál kicsapongása az élet, nélküle nem volna élet, és a középen van a homo Dei állapota, a középen kicsapongás és értelem között - ahogyan helyzete is középütt van misztikus közösség és szeleverdi individualizmus között. Jól látom ezt innét az oszlopom tövéből. És ebben az állapotában az ember finoman, gálánsan és barátságosan, tiszteletteljesen érintkezzék a maga fajtájával, mert csak ő előkelő, az ember, és nem az ellentétek. Az ember ura az ellentéteknek, az ellentétek csak őáltala vannak, következésképpen az ember előkelőbb náluk. Előkelőbb a halálnál, túlságosan előkelő a halálhoz: ez elméjének szabadsága. Előkelőbb az életnél, túlságosan előkelő az élethez: ez szívének jámborsága. Nini, rigmust faragtam, álomverset az emberről. Eszembe vésem. Jó leszek. Nem engedem meg a halálnak, hogy uralkodjék gondolataimon! Mert ez a jóság és az emberszeretet, egyéb semmi. Nagy hatalmasság a halál. Az ember leveszi kalapját, és lábujjhegyen, előrehajolva lépked a közelségében. A régvolt méltóságteljes fodorgallérját viseli nyakában, és az ember is szigorú feketébe öltözik tiszteletére. Az értelem ostobán áll előtte, mert az értelem nem más, mint erény, a halál azonban szabadság, kicsapongás, formátlanság és kéj. Kéj, mondja az álmom, és nem szerelem. Halál és szerelem, ez rossz rigmus, elcsépelt, hamis! A szerelem ellenáll a halálnak, csak a szerelem erősebb nála, nem az értelem. Csak a szerelem sugall jóságos gondolatokat, nem az értelem. A forma is csak szerelemből, szeretetből és jóságból fakad: az értelmes, barátságos közösség, a szép emberi együttélés formája és erkölcse - a véres lakoma csendes tudatában. Igen, így világos az álom, helyes az uralkodás! Eszembe vésem. Szívemben hűséget fogadok a halálnak, de nem felejtem el, hogy a halálhoz, az elmúlthoz való hűség csak kajánság, sötét kéj és emberellenes gyűlölködés, ha gondolkodásunkat és uralkodásunkat is meghatározza. Az ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje beleszólni a halált gondolataiba. És ezzel fölébredek... Mert megálmodtam, amit kellett, célhoz értem. Régóta kerestem már ezt a szót: ott, ahol Hippe megjelent nekem, az erkélyem páholyában, mindenütt. Végül a keresés idehozott a havas hegységbe. Most megtaláltam. Álmom megmondta világosan, hogy egyszer s mindenkorra megjegyezzem. Igen, elragad és felhevít a lelkesedés. Szívem erősen dobog, és tudja, miért. Nem csupán testi okokból dobog, nem úgy, mint ahogy a hullának is nő még a körme; nem, emberi módon dobog, az örömteli hangulat dobogtatja. Ez aztán az itóka, ez az álombéli szó - jobb, mint a portói, jobb, mint a sör, úgy tüzel az ereimben, mint a szerelem és az élet, erőt ad hozzá, hogy kiragadjam magam az álmomból, hiszen nagyon jól tudom, hogy nagymértékben veszélyezteti ifjú életemet... Fel, fel! Nyisd ki a szemed! A te tagjaid ezek a lábak itt a hóban! Húzd be őket, és állj fel! Oda nézz, milyen szép az idő!" ...
Béla
2017-09-09 16:26
Kemény munka volt kiszabadulni a kötelékekből, amelyek átfonták és le akarták húzni; de az önnönmagából kitermelt akarat erősebbnek bizonyult. Hans Castorp felkönyökölt, erélyesen behúzta a térdét, felrántotta, feltámogatta, feltornászta magát. Léceivel tappogott a hóban, bordáit csapkodta, vállát rázogatta, s eközben izgatott, erőlködő pillantásokat vetett erre-arra, fel az égre, ahol sápadt kékség mutatkozott fátyolvékonyságú, szürkéskék felhők között; a fátylak lassan vonultak, s látni engedték a hold keskeny sarlóját. Kezdődő szürkület. Se vihar, se havazás. Átellenben a fenyőborostás hátú hegy tisztán, teljesen látszott, békésen pihent. Fele magasságáig nyúlt fel az árnyék; felső fele gyengéd rózsaszínű fényben világított. Mi történt, hol tart a világ? Reggel van? Éjszakán át feküdt a hóban megfagyás nélkül, meghazudtolva a könyveket? Egyik tagja sem fagyott meg, egy sem tört le csörömpölve, ahogy ott szorgosan tappogott, rázkódott és csapkodta magát, miközben fejtöréssel próbálta megfejteni a helyzetet. Füle, keze, lábujjai meggémberedtek ugyan, de nem jobban, mint akárhányszor, ha téli éjszakákon kinn feküdt páholyerkélyén. Sikerült óráját kibányásznia. Járt. Nem állt meg, ahogy szokott, ha este elfelejtette fölhúzni. És öt óránál is kevesebbet mutatott - sokkal, de sokkal kevesebbet! Még tizenkét vagy tizenhárom perc hiányzott az öt órához. Bámulatos! Lehetséges, hogy mindössze tíz percig, vagy alig valamivel tovább feküdt itt a hóban, és ezalatt annyi boldogító és ijesztő látomást, annyi vakmerő gondolatot regélt magának, míg a hatszögletű tombolás éppoly gyorsan elvonult, mint ahogy jött? Ezek szerint elismerésre méltó szerencséje volt, mármint a hazatérés szemszögéből. Mert álmodozása, képzelődése kétszer is úgy fordult, hogy megélénkülve felriadt: egyszer borzadva, másodszor pedig örömében. Úgy látszik, az élet a javát akarta nagymértékben tévelygő, féltett gyermekének... Akármint volt is, akár hajnal volt körülötte, akár délután (de kétségtelenül még csak estébe hajló délután volt), sem a körülményekben, sem testi állapotában nem volt semmi, ami megakadályozta volna abban, hogy hazamenjen. Szaladt is - nagystílűen, szinte légvonalban siklott le a völgybe, s mire leért, már égtek a lámpák, noha útközben a napvilág hó-vissza-verte maradványai még teljesen elegendők voltak. A Brehmenbühlről jött le, a Mattenwald szélén, és fél hatra leért a „Falu"-ba, beállította léceit a szatócshoz, megpihent Settembrini úr padláskamrájában, és beszámolt a humanistának arról, hogy immáron a hóvihart is kitapasztalta. A humanista roppantul megijedt, feje fölé dobta a kezét, ékesszólóan korholta neveltje veszélyes könnyelműségét, és abban a minutában lángra lobbantotta a pöfögő spirituszforralót, hogy feketét főzzön kimerült vendégének. Az erős kávé sem akadályozta meg azonban, hogy Hans Castorp a széken ülve el ne aludjék. Egy órával azután már a Berghof-szanatórium végsőkig civilizált légköre vette körül becézőn. Vacsoránál hatalmas étvággyal evett. Amit álmodott, elhalványulóban volt. Amit gondolt, már aznap este sem igen értette.”

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Rejtőzködő magyarország (171) Gasztronómia (539) Szépségápolás (15) Politika (1571) Egészség (50) Mozaik (83) Mozi világ (440) Kultúra (6) Alámerült atlantiszom (142) Történelem (14) Mondom a magamét (4708) Irodalmi kávéház (489) Titkok és talányok (12) Autómánia (61) Flag gondolja (33) Tv fotel (65) Vetítő (37) Tereb (140) Heti lámpás (242) Jobbegyenes (1814) Gazdaság (652) Belföld (5) Életmód (1) Sport (729) Nagyvilág (1450)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>