„Ilan Mor, Izrael Állam magyarországi nagykövete hívott meg pár napja a nagykövetségre; megtisztelő, hogy kíváncsi a véleményemre, egyúttal innen is puszilom a mandiner fideszes kommentelőit – remélem, most, hogy minden feltételezésük fényesen bebizonyosodott, legalább két vagonnal előrébb soroltak.”

Fenti kis bejegyzést egy Ceglédi Zoltán nevű „közéleti szereplő” ejtette meg Facebook-oldalán.

Fenti kis bejegyzés arról szól (arról akar szólni), hogy Ceglédi Zoltán szerint a tény, miszerint az izraeli nagykövet magához hívta csevejre, az antiszemiták szemében bizonyítékként fog szolgálni saját zsidóságára, és ebből következően őt legalább két vagonnal előbbre fogják sorolni a deportálandók listáján. Az antiszemiták pedig, akik azon túl, hogy antiszemiták, még gyilkos hajlamú és/vagy szándékú igazi nácik is, a fideszesek között keresendők, mégpedig azon fideszesek között, akik kommentelik a Mandiner portál által idézett cikkeket. Meg hát úgy, különben is, érti mindenki, ugye? (És ezen a ponton aztán össze lehet kacsintani…)

Ilyenkor persze mindig az a kérdés, érdemes-e felháborodni, hiszen ezeknek éppen az a céljuk. Hogy provokáljanak. Ugyanezért fejtette ki a Lunacek nevű EU-képviselő elvtársnő is az első Békemenet kapcsán, hogy ott antiszemiták meneteltek. Ő is hazudott, aljas és szemét módon, de nemcsak úgy véletlenül, hanem ezzel a szándékkal. Az aljas és szemét provokálás szándékával. És Ceglédi is ezért hazudik aljas és szemét módon – ami persze mindezen túl attribútuma is őneki. De ez a tudás nem segít a lényegben, ettől még a kérdés ott marad a levegőben: Érdemes-e, szabad-e, kell-e ezen minekünk felháborodnunk.

Nincsen erre egzakt válaszom. Illetve csak annyi talán, hogy a felháborodás vérmérséklet dolga, úgysem szabályozható. Néhány dolog viszont tudható, és ilyenkor azokat biztosan érdemes felidézni.

A legfontosabb, hogy ezekben az ügyekben sincs új a nap alatt. Sajnos muszáj együtt élnünk olyanokkal – és elég régóta tart ez az áldatlan állapot –, akik számára az övékétől különböző bármilyen világkép egyetlen módon írható le: antiszemitizmussal és nácizmussal.

Az egyik (amúgy éppen erről a gondolkodásról megismerhető portálon) éppen most fut egy érdekes sorozat, Halálos tavasz ’45 címmel, amely azokról a művészekről (írókról, színészekről) szól, akiket az 1945-ös szovjet bevonulás, majd a kommunista hatalomátvétel után meghurcoltak. Eddig három történettel ismerkedhettünk meg, Szabó Lőrincével, Fedák Sáriéval és Szeleczky Zitáéval. Mindhármójuk történetében egy közös vonás van: az új megszállás utáni meghurcoltatásuk hátterében minden esetben ott vannak a kor Ceglédi Zoltánjai meg Lunacekjei. Újságírók, firkászok, karikaturisták, senkiháziak. Ilyen alakok, mint Stób Zoltán újságíró, Békeffy István színműíró vagy éppen Gábor Andor. S hogy mondjunk egy igazi nagyságot is, hát például Szeleczky Zita meghurcoltatásában részt vett Major Tamás is. Gobbi Hilda javára legyen mondva, hogy amikor tétje volt, vagyis a népbírósági tárgyaláson semmilyen terhelőt sem mondott pályatársára. Később, a nyolcvanas években megírt önéletrajzában viszont már gond nélkül lefasisztázza.

Ami a lényeg: ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek. Ezeket írja le hajszálpontosan egy öreg vicc, ha ismerik, bocs…

Kohn elhatározza, hogy meglátogatja Párizsban régi barátját, Grünt. Megváltja a vonatjegyét, és elindul. A sors úgy hozza, hogy egy hálókocsiban utazik egy gojjal. Leszáll az este, készülődnek a lefekvéshez, és történetesen Kohné a felső ágy. Elhelyezkednek, pár perc múlva Kohn leszól az alatta fekvő úrnak:

– Elnézést uram odalent felejtettem a szemüvegemet, megtenné, hogy feladja?

– Uram, természetesen, paran­csoljon!

Pár perc múlva Kohn:

– Uram, ne haragudjon, nagyon röstellem, de a könyvemet is lent hagytam, feladná azt is, kérem?

– Uram, ez csak természetes, tessék parancsoljon!

Újabb néhány perc múlva Kohn ismét leszól:

– Uram, ne haragudjon, de látja ott a földön a koszos zoknimat? Megtenné, hogy kiviszi a mosdóba, és kicsit átlögyböli?

– Uram, ne haragudjon, de mindennek van határa!

– Jó, jó, bocsánat…

Másnap délután a vonat befut Párizsba, Grün várja Kohnt az állomáson.

– Szervusz, drága barátom, de régen láttalak! Mesélj, hogy utaztál?

– Ne is mondd, kérlek! Egész úton össze voltam zárva egy antiszemitával!

Na ezek vagytok ti, Ceglédikém. Puszilunk e helyről is…

Bayer Zsolt –magyarhirlap.hu