{…} összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska / nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert / gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert / nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú / főnök előtt habogó veterán / nyelve; a rendőrőrsön azonnal / fölpofozott gyanúsított / mélyebbről fakadó tanúság- / tétele, mint Lutheré; / kassai zúgárus, bukaresti cselédlány, / bejruti prostituált szüle-hívó / nyelve ”

Talán senki sem olvas ma már Illyés Gyulát. A Koszorút többnyire nem is értik. Velünk él egy generáció, amelynek bezárult ez a világ. Lehet, hogy mi zártuk be előtte ezeket a kapukat. Ha igen, legyünk érte átkozottak mindörökké. Velünk él egy generáció, amelyik elmegy. S az elmenetele ócska, silány, semmirevaló és nembeli lényegét tekintve eo ipso hazug kampánysláger lett. „Elmennek a fiatalok, a jól képzettek” – harsogja az ellenzék, bizonyítandó, hogy a kormány rossz gazdaságpolitikája és a kilátástalanság miatt menekül, aki teheti. Ó, Istenem! Mennyire lapos ez így. És mennyire hazug. Hiszen amíg kormányon voltak, szorgalmazták ezt az elmenést. Nem, nem a beteg ember „akinek nem tetszik, elmehet” kijelentésére gondolok. Hanem arra a jól megfontolt, jéghideg tézisre, miszerint menjenek csak a fiatalok külföldre, „lássanak világot”, „szerezzenek tapasztalatot”, dolgozzanak odakint” – aztán majd térjenek haza.

Mondjatok, most mondjatok egyetlen okot, amiért a 2006 és 2010 között elment fiataljaink hazatértek volna. Nem tudtok ilyen okot mondani, mert nincsen ilyen ok.

És mégis van.

Mert elmennek a gyerekeink, aztán valamiért sokan mégis visszatérnek. Nézzünk egy tavalyi adatot: 53 900 magyar érkezett az első számú migrációs célországunkba, Németországba. S a távozók fele, 27 727 fő haza is tért ugyanebben az időszakban. S ami még ennél is árulkodóbb: ezzel az 53 900 fővel „csupán” negyedikek vagyunk a migrációs ranglistán, méghozzá Lengyelország, Románia és Bulgária után. Hadd emeljem ki önkényesen a románokat. Romániát majdnem hárommillió munkavállaló hagyta el. Fiatalok és képzettek, többnyire. Ez a románok társadalmi Trianonja, itt zajlik a szemünk előtt. S a minálunk sokkal jobb lelki állapotban lévő, a beteg individualizmustól sokkal kevésbé fertőzött lengyelek is sokszorta többen mennek Nyugatra – miképpen a bolgárok is, a szerbek meg már évtizedek óta.

Mert amúgy évszázadok óta ez az irány. Keletről Nyugatra tart a népvándorlás, csak hát ritkán lesz ebből olcsó és aljas kampányfogás. És még ritkábban teszik fel azt a kérdést, hogy ugyanazért a munkáért ugyanaz a munkaadó miért fizet ötödannyi bért minekünk, mint a sajátjainak Ingolstadtban.

Ugyanis a migrációs útirányok oka ez. És a globális kapitalizmus fertelmessége. Amely – láss csodát! – elérte a fényességes Nyugatot is. „Szinte titokban vándorol ki naponta négyszáz angol diplomás, szakképzett munkaerő, elsősorban Kanadába vagy Ausztráliába” – olvasható a Heti Válaszban. S honnan ez az elképesztő migráció? Hát Angliából! S miért? Mert odahaza már nincsenek meg a középosztály régi életformájának feltételei. A középosztály fiataljai tehát menekülnek, mialatt a bevándorlás óriási mértékű. Voltaire-t idézi a lap, aki egykor úgy jellemezte a brit társadalmat, hogy az osztálytagozódás hasonlatos az angol sörhöz: „a tetején hab van, az alján üledék, de ami a kettő között helyezkedik el, az nagyon jó.” Nos, a hab konstans, az üledék vészesen nő, s ami a kettő között van, az menekül. Hogyne menekülne? A cikk írója, Sárközi Mátyás idézi A. W. Turner elemzését, miszerint: „…A kulturális értékek sínylették meg a változást. Bűnné vált elitistának mutatkozni… A műveltség és eszesség másodrendűvé vált, az érettségi anyagát lebutították, hogy minél több diák menjen át a vizsgán.”

Nem ismerős? Tessék csak figyelemmel kísérni az oktatás átalakítását kísérő hitvitákat, s azt az össztüzet, amely a felvételi megszigorítását kísérte!

A lényeg, hogy ebben az összefüggésben kéretik szemlélni a hazai migráció „drámaiságát”. Az „utolsó pár előre fuss” parancsa utolérte a Nyugatot is, és lám, az angol középosztály mobilis része nyugatabbra vagy a világ végére menekül, az otthoni multikulturális társadalmi modell – vagyis az élhetetlen világ elől. A globális kapitalizmus válsága, iszonyata, embertelensége, szürkesége és ostobasága tényleg nem ismer határokat. Nekünk pedig marad Illyés Koszorúja:

„Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén /néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid.”

Évszázadok óta élünk így. Már nem is volna szabad léteznünk. De létezünk. És éppen most vívjuk a legokosabb harcot a megmaradásért.

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu