Az angolszász, ezen belül amerikai modellben a vállalkozó áll a társadalom és a gazdaság középpontjában, az ázsiai modellben a család, míg az európai szociális piacgazdasági modell a jóléti államot használja fő eszközként. Most nem az győz, akinek nagyobb hadihajói, jobb tankjai vagy gyorsabb repülői vannak, hanem az, aki jobb és olcsóbb árukat állít elő. Az győz, ahol a többinél hatékonyabban működik a kapitalizmus. Nem a fegyverek, hanem a rendszerek versenye, háborúja zajlik korunkban. Ebben a küzdelemben Európa nem áll rosszul, bár állhatna sokkal jobban is.

A Bertelsmann AG Németország, sőt a globális gazdaság egyik legjobb cége, vezető médiabirodalma. A Mohn család már majd' kétszáz év óta tulajdonosa a cégnek; a stabilitás és a hatékonyság titka az, hogy kissé másképpen fogják fel tulajdonosi szerepüket, mint más nagytőkések. A cégnek saját alkotmánya van, akár az országoknak. Ebben szokatlan módon határozzák meg a vállalat céljait, mert nem a profit áll az első helyen, hanem az, hogy a vállalat a lehető legtöbb hasznot hajtsa a társadalom számára. A második helyen a vállalati dolgozók igényeinek teljesítése áll, a profit csak ezután következik, míg a negyedik kiemelt cél az állami funkciók segítése adófizetés révén. Mohn szerint a kapitalizmus története során mindig a hatékonyság és az emberi igények kielégítése harcolt egymással. Sokáig az a cég volt hatékony, ahol a bérek alacsonyak voltak, mert így magas lehetett a profit. Ma az a vállalat hatékony, ahol tisztességes fizetést adnak az alkalmazottaknak, sőt
- tulajdonostársként - minden dolgozó bekapcsolódhat a vállalat vezetésébe. A német szociális piacgazdasági modellben a vállalatnak nem csupán azok a tulajdonosai, akik papíron azok, és akiknek részvényük van, hanem a dolgozók és az állam is. Az amerikai részvényes kapitalizmussal szemben (ahol minden a részvényesért történik) az európai, legerősebben a német piaci modell három tulajdonos - a befektetők, a dolgozók és az állam - érdekeinek összehangolására épít.

Az előszóban Alvin Toffler arra figyelmeztet, hogy Mohn vállalati modellje jobb ugyan az amerikai modellnél, de már ezen is túl kell lépni. Toffler szerint a mai globális információs gazdaságban a cégek tulajdonosai közé kell számítani mindenkit, akire hatással van a cég működése. Már nem csupán a tényleges tulajdonosok, a cégnél dolgozók és a cég telephelye szerinti állam tekinthető tulajdonosnak, hanem mindenki, aki vásárol vagy beszállít az adott cégnek, aki használja a cég termékeit, a helyi közösség, ahol a cég működik, a globális intézmények, amelyek részt vesznek a pénzpiacok és a globális politika alakításában, illetve a környezetvédelemért felelős szervezetek. A mai globális gazdaságban egy cég működése nyílt és rejtett hatásokon keresztül egyre szélesebb körben érzékelhető, ezzel földrajzilag is nagyon tág körben hat az emberek életére, ahol a hatás hosszú távon befolyásolhatja az életesélyeket. Gondoljunk csak a környezet szennyezésére; például egy ország atomerőművének súlyos üzemzavara egy egész kontinens számára jelenthet fenyegetést.

Mohn szerint a kapitalizmus mai szakaszában a tőke veszít jelentőségéből és befolyásából, miközben az ember jelentősége megnő. A tőke és a munka közül ugyan a munka értékelődik fel, de ennél is több történik, mert a tőkével szemben a tágabb emberi igények - például a tiszta környezet iránti igény - válnak meghatározókká. Ahogy globális lett a tőke, úgy vált szükségessé a globális hatások ellensúlyozása. Erre részben nemzetközi intézmények jöttek létre, részben a nemzeti államok kísérlik meg a nemzetközi tőke szabályozását, de a megoldás máshol van. Toffler és Mohn szerint a kapitalizmus olyan irányba fejlődik, hogy a tőke érdekével szemben az emberi igények kezdenek érvényesülni. A globálissá váló tőkével szemben az egész emberiség érdekei erősödnek meg. Ez szinte láthatatlanul megy végbe, mert rejtve "részvényessé" válik minden emberi közösség abban a cégben, amelynek működése elér hozzá. Az a cég győz a piaci versenyben, amelynek jobbak és olcsóbbak a termékei, de ezt csak úgy lehet elérni, hogy egyre erősebben figyelembe veszik a termékek tervezésénél, gyártásánál és általában a vállalat működésénél a fogyasztók, a felhasználók, a közelben lakók, az adott országban élők, sőt lassan az egész emberiség szempontjait is. Egy olyan világ felé haladunk, ahol mindenki mindenkinek "résztulajdonosa" lesz, mert mindenki mindenkire hatást gyakorol.

Ez az új magyar nyerskapitalizmus számára is tanulságos lehet, mert hosszabb távon az nyer, aki minél több ember és közösség érdekeit, igényeit próbálja beépíteni működésébe, és nem az, aki csak egyéni érdekeit követi. Ha globálisan a tőke jelentősége gyengül, és az emberé erősödik, akkor Magyarország is akkor nyerhet, ha a családok, a munkavállalók, a fogyasztók, a felhasználók, a lakók és közösségeik szempontjai a mainál erősebben érvényesülnek a kormányzati és a vállalati döntésekben. A megírásra váró vállalati alkotmányokban már mi állunk első helyen, nem a profit, mert így lehet jobb a termék és több a profit.

(Reinhard Mohn: Success Through Partnership, An Entrepreneurial Strategy, Doubleday, New York, 1996)

Matolcsy György, hetivalasz.hu