Panaszkultúrák különbözőségei

Panaszkodós nép vagyunk, de miközben sokat panaszkodunk a minket ért vélt vagy valós méltánytalanságok miatt, kevés energiát fordítunk arra, hogy érdekünknek érvényt szerezzünk, inkább legyintgetünk: úgysem érdemes.

Más népek ezt másként csinálják. Kevesebbet panaszkodnak, de problémáik orvoslásának érvényt szereznek, tehát a nálunk jobb jogérvényesítők az igazukat tűzön-vízen keresztül is keresztülviszik. Azt sem mondanám, hogy a magyarság homogén panaszkultúrával rendelkezik. Jelentős eltérés tapasztalható például az anyaország és a székelység panaszkultúrája között. Itthon többet panaszkodunk. A székelyek másként csinálják, ezt a legjobban hajdani, Székelyudvarhelyen élt nagybátyám, Ignác bácsi és köre eseteit látva úgy tudnám leírni, hogy utolsónak lépnek be a forgóajtón, de valamiféle rejtélyes módon mégis először jönnek ki. Az eltérésre talán magyarázatul szolgálhat, hogy a történelem viharai nálunknál sokkal több belső kohéziós erőt kényszerítettek a székelyekre. Az itthoniak időnként arra számítottak, hogy idegenek (török, osztrák, szerb stb.) segítségével fölébe kerekedhetnek ellenlábas honfitársaiknak. A székelyek viszont a túlélésük érdekében idejében rájöttek, hogy csak magukra számíthatnak. Vigaszként szolgál, hogy a helyzet javulófélben van, a kormány sokat segíti a határon túli magyarokat, és itthon is nő a szolidaritás.

Azt persze nem mondanám, hogy nekem semmi okom panaszkodni. Ilyenkor igyekszem a dolgokat a legrövidebb és barátságos úton egyenesbe hozni, számolva azzal is, hogy akire panaszkodom, az megmakacsolja magát, és hamis önigazolásba kezd. A legjobb ilyenkor, ha az ember azt a látszatot kelti, hogy saját magának köszönheti a problémáit, és ezzel a panaszokozót cselekvésre, megoldásra serkenti. Vannak – és vélhetően még lesznek is – nagyon makacs esetek, amikor a panaszos úgy áll szemben a megoldásra hivatottal, hogy az akkor is magára ölti intézménye vagy cége láthatatlan mezét, és védi a mundér becsületét, hogy a megoldás nem is kerülne anyagi erőfeszítésbe. Néha az az érzésem, hogy bizonyos helyeken szinte kiképzett jogos panasz­elhárítókat alkalmaznak azzal a kifejezett céllal, hogy az ügyfél inkább menjen a legendás „sóhivatalba”. Ilyen esetben szoktam toll helyett manapság a klaviatúrát ragadni és „élményeimet” másokkal is megosztani. Ilyenkor is a saját ese­teim­re szorítkozom, illetve olyan esetekre, amikor a panaszos bizonyítottan nem lódít és nem fényezi magát. Leggyakrabban a közművekkel fordultak elő panaszos ügyek, téves számlázás, kétszeri számlázás, közműórák átíratása körüli bonyodalmak stb. Legutóbb például a városban, ahol felnőttem, azt követelték az árammérő átíratása kapcsán, hogy produkáljam az 1990-ben elhunyt édesapám halotti anyakönyvi kivonatát, ennek hiányban elbúcsúzhatok attól az esélytől, hogy az ingatlan új tulajdonosának nevére átkerül a mérőóra, ami pedig előfeltétele volt az ingatlan adásvételi szerződésének. Végül megadtam magam, és néhány kör után az illetékes hivatal archívumából tényleg méltányossági alapon előkerültek az iratok.

Nagy csatát folytattam a nyugdíjfolyósító intézettel is. Dokumentálhatóan az ő hibájuk miatt én húztam a rövidebbet, és ezt szóvá is akartam tenni, de ez lehetetlen volt. A megadott telefonszámon senki nem vette fel a kagylót, az általuk megadott e-mail címre küldött leveleimre nem válaszoltak, mégis szankcionáltak. Végül ajánlott levelemre azt a választ kaptam a nagyfőnöküktől, hogy a hivatal remekül dolgozik, munkatársai kiválóak.

Manapság azonban kialakult a panaszáradatnak egy intézményesített és napi politikai ambíciókkal átitatott szakterülete is. Ez a honi egészségügyet bombázza főleg. Napestig hallható főként ellenzéki csatornákon, hogy az állapotok szörnyűek, aki kórházba kerül, az már szinte rendelheti a sírjára a koszorút, és jó, ha időben rendelkezik az egyházánál is, hogy elkerülje a tumultust. Ebben az esetben szigorúan ragaszkodom a saját tapasztalatokhoz, mert betegségügyben – hasonlóan a katonatörténetekhez – szinte mindenki túloz. Az utóbbi fél évtizedben sikerült bőven saját tapasztalatokat gyűjteni részint saját, részint család közeli ügyek alapján. Látókörömbe került megyei és városi kórház, fővárosi és országos szakintézetek, egyházi kezelésben működtetett, valamint édesanyám kapcsán szo­ciá­lis gondozó intézmény is.

Alig hiszem, hogy megjelenésemre hip-hop elő tudták mindenütt állítani a legendás Potemkin-megoldásokat. Mindenütt rendet, tisztaságot és gondos gyógyító-ápoló munkát tapasztaltam, annak ellenére, hogy az orvosok és az ápolók valóban erőn felül teljesítenek. Csodák csodájára az egyik városi kórházban férfiápolóval is találkoztam. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor doktornak szólítottam, és ő kijavított. Elhanyagolt infrastrukturális állapotokat csak az egyik budai kórház gyermeksebészetén találtam. Az aranykezű Laci doktor úr azonban mesteri módon kezelte a kutyaharapást unokám vádliján, mára alig látható heg maradt utána.

Az alantas politikai célzatú híresztelések azonban rendkívül károsak, mert további indokolatlan panaszáradatot generálnak (bár talán éppen ez a céljuk). Nálunk ugyanis jelentős az elvárási panaszkodók tábora, olyan embereké, akik szeretnek igazodni a nagy trendhez, így érzik magukat is trendinek, ha a feltett lemezt szajkózzák – „hiszen hallottam a tévében” –, noha saját tapasztalattal nem rendelkeznek. Ha ellenkezünk, akkor nem leszünk szimpatikusak, de ha bólogatunk vagy ráteszünk még egy lapáttal, akkor viszont mi is menő és trendi kritizálók vagyunk. Mindenkit óvnék attól, hogy erre a vonatra felüljön, mert ha véletlenül orvosi segítségre szorul, maga sem fog bízni a segítségben, pedig ez a sikeres gyógyulás szükséges, noha nem elégséges előfeltétele. Az elégségeset éppen azok biztosítják, akiket most igaztalanul korholnak.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>