Ismét felismerésre került, hogy a leendő szakmunkások kezébe mi­előbb oda kell adni a szerszámokat, ha azt akarjuk, hogy értsenek is majd valamihez. Felértékelődött tehát a gyakorlatias képzés. Ma kiemelten támogatják állami eszközökkel azokat a képzéseket, amely területeken nagy a hiány (orvos, mérnök, egyes természettudományos tanári szakok). Végül, de nem utolsósorban a nagyon nyitott piaci környezetben a diplomásnak elengedhetetlen – de a szakmunkásnak is jól jön – az idegen nyelv ismerete.

E felismerésekig azonban át kellett élnünk a képzési eredmények hihetetlen zuhanását. Hol van már az idő, amikor hajdani gimnáziumomban Kékesy tanárnő elsőben joggal jelenthette ki, hogy itt harmadikos csak az lesz, akinek második végére tökéletes a helyesírása.

A tudás „eróziójánál” is nagyobb volt az elmúlt évtizedekben a fizikai felkészültségben végbement romlás. Emlékeim szerint amikor minket a hadseregbe besoroztak, elvétve akadt olyan tizennyolc éves fiú, akit úgymond kiszuperáltak ilyen vagy olyan, de indokolt testi fogyatékosság miatt. Másfél évtizedre rá, amikor ifjú egyetemi oktatóként, éppen az előfelvételis közgázosokhoz jártam havonta Kalocsára, a fáma már arról szólt, hogy az alkalmatlanság elérte a húsz-huszonöt százalékot, a fővárosban még ennél is rosszabb, magasabb volt arány. Aztán 1990-re a helyzet még ennél is sokkal rosszabb lett.

Szóval romlott a test és ezzel együtt a szellem is – semmi kétség.

Szerencsére sok minden, számos intézkedés történt a testi fejlődés terén. Mindenekelőtt bevezették a mindennapos testnevelésórákat, de véleményem szerint ide sorolhatjuk a megépült stadionokat s főképp az uszodákat is. Mindezt ellenszélben: a csapott vállú, szellemű ellenzők továbbra is hiányolják, hiányolták a tornatermeket, mert szerintük csak ott lehet sportolni. Ismét fellángolt a lovassportok iránti szenvedély. Az Országgyűlés külön bizottságot hozott létre, ezzel is ösztönözve az iskolai lovasképzést. Végre felismerték, hogy az alapoknál kell kezdeni ezt is, mindjárt az iskolában, hiszen a lovaglás nemcsak a testi egészséget, de a szellemet is edzi. Értékes, pozitív kapcsolatba kell kerülni az állattal, meg kell ismerkedni a tartás és ápolás körülményeivel, felelősséget kell tanulni. Emellett együtt kell működni azokkal az egyszerű emberekkel is, akik ezt tudják, akik segítenek.

A ló nem a pesti belvárosban, inkább vidéken jellemző látvány. Tartása színtiszta vidékfejlesztés, olyan emberek foglakoztatása, akiknek ott semmi más esélyük nincs. A lovakat megkedvelő gyerekek később lehetnek lovas-sportok űzői, lovasedzők, túravezetők stb. Talán kikerült közülük olyan rendőr vagy polgárőr is, aki nem röstell (vagy fél) lovon szolgálni elhagyatott tanyás területeken. Csupa hasznos dolog, ami pozitív következménye lehet az iskolai lovasképzésnek, ráadásul minimális állami tehervállalással. Ha mesteri módon meg nem fúrják e kiváló ötletet.

Úgy fest, az elmúlt három év nem tekinthető sikertörténetnek. Az első évben valóban időt vettek igénybe a minősítések, azoknak a helyeknek a kiválasztása, ahol a képzések elkezdődhetnek, valamint a jelentkező iskolák azonosítása, de ezt még időben megoldották. Legyen megfelelő számú alkalmas ló, felszerelések, oktatószemélyzet – megfelelő képesítéssel stb.

A közönség lóügyekben való mérhetetlen tájékozatlanságát felhasználva a „szakértők” azt mondták, hogy lovagolni csak fajtaregiszterben nyilvántartott lovakon lehessen. Ez ugyan jól hangzik, de nem egyéb ócska trükknél. Ezen az alapon Napó­leon sem lovagolhatott volna a törzsalapító Nonius Senioron, hiszen e nemes állat sem szerepelt semmiféle regiszterben, „csupán” kiváló tulajdonságú mén volt. Így került hadizsákmányként Mezőhegyesre, majd lett nóniusz lovaink ősapja.

Az ezzel a trükkel felszabadított „csekélyke” összeg bizonyára nem maradt a költségvetés tartalékában, hanem átcsoportosult a „szakértők” jobban kedvelt ötleteire. Két év máris elúszott, de jött a vigasz, hogy az egész ügy átkerül az oktatási területhez. Valójában ott is lenne a helye. Az idén tavasszal cikkek jelentek meg arról, hogy az elvégzett felkészülési munka nem veszett kárba, sőt a süketelés a fajtatiszta lovakról is abbamaradt, ráadásul kisebb létszámmal is lehet majd oktatási tevékenységet folytatni. Mindez újra reményeket keltett a szakmában. Most azonban már augusz­tust írunk, és se híre, se hamva a fejleményeknek. A járásokra telepített tanfelügyeletek semmit sem tudnak a dologról, nem is hallottak az egészről. Az ügy kicsinyes érdekek miatt elveszett, mint a sok bába között az újszülött. Sokkal jelentősebb a kár ezáltal, mint amennyibe az egész ügy kerülne. Az iskolai lovasképzés erősíthetné a testet és a lelket, de segíthetne a vidék fejlődésének, a lótenyésztésnek, a takarmánytermelésnek, a turisztikának. Mindezek kívánatos célok, még nem késő lépni.

Boros Imre – magyarhirlap.hu