Biszku is sokakban kelt együttérzést és szánalmat, pedig a legtüzetesebb és -empatikusabb vizsgálattal sem fedezhető fel benne a bölcs és jóságos aggastyán. Mégis gyakorta hallani, hogy mit vegzálják azt az öregembert, kinek lesz jobb, ha lecsukják szegényt?

Mielőtt megesne rajta a szívünk, gondoljunk Biszku áldozataira. Ők is idős emberek, akik az öreg bolsinak köszönhetik, hogy megözvegyültek, árvaságra jutottak, egész életükre megrokkantak, börtönben, internálótáborokban senyvedtek éveket, kényszerpályára kerültek, és még a gyermekeiket is meghurcolta az a rendszer, amelyet jelentős részben Biszku épített és tartott fenn. Élnek még, akik megszenvedték a Biszku-féle néphatalmat, számosan megbocsátottak talán, de a lelkükben felfakadó sebekről ők sem tudnak megfeledkezni. Mégis inkább keserűséggel szólunk az ügyről, és nem megkésett elégedettséggel.

Ahogy a hírek megjegyzik, Biszku Béla az első olyan pártállami vezető, aki az 1956-os megtorlásokkal kapcsolatban bíróság elé kerül. Az első és az utolsó is, tehetjük hozzá, hiszen a legfőbb bűnösök közül ő él egyedül, és mindenféle parancsteljesítő közember üldözése nem a jobboldal kenyere. Viszont a rendszerváltozás egyik pillérének gondolt igazságtétel ezzel az eljárással semmivé lesz anélkül, hogy felállításába belefogtak volna. Anélkül, hogy akár csak sejtenénk is, milyen ítéletet kap – a felmentéstől az életfogytig minden belefér –, azt nem állíthatjuk, hogy Biszku pere lenne maga az igazságtétel. Egy ember fölött ítélkeznek, aki súlyos bűnöket követett el, de az ügye már nem válhat általánossá, nem mondhatjuk, hogy személyében egy rendszert vontak a vádlottak padjára, és a bírói döntés egy ország megújulási szándékának manifesztuma. A nép igazságérzete kielégítetlen maradt, s miután az életszínvonalának emelkedéséről szőtt álmaiban is csalódnia kellett, a demokráciát is csak részben, kiábrándultan élhette meg.

Ha nem valósul meg az igazságszolgáltatás hármas célja (a társadalom védelme, a bűnös megbüntetése, az elrettentés), az a jogállamiság hiányos voltára utal. Az ország lakossága 1990-től várta a „békeharc háborús bűnöseinek” bíróság elé állítását. Nem valamely lincselő politikai bosszú vagy boszorkányüldözés miatt, ahogy a kor liberálisai és balosai nagy egyetértésben emlegették. A társadalom védelme az esetben szimbolikus volt, hiszen nem kellett félni a visszarendeződéstől. Nem is az volt a cél, hogy a levitézlett mozgalmárokat börtönben lássák. A törvénytervezet korlátlanul enyhíthető büntetésekről beszélt. Az elrettentés. Az lett volna az igazságtétel egyik legfontosabb funkciója.

A politikai bűn felettébb relatív fogalom, de a bűnöző politikus nagyon is konkrét és azonosítható szereplője a történelemnek. Az igazságtétel garanciát jelenthetett volna, hogy nem lehet politikusmezben, következmények nélkül bűncselekményeket elkövetni.

Nem lehet többé politikai érdekekre, célokra hivatkozva százezreket, milliókat kifosztani, nyomorúságba taszítani, nézeteik miatt üldözni, megkínozni, meggyilkolni. S ha valaki mégis megpróbálja, a független bíróság előtt kell felelnie. Olyan bíróság előtt, ahol a politikus nem élvezhet semmiféle előnyt, kiváltságot, úgy méretik és ítéltetik meg, mint más civil halandó. Ha megvalósult volna az igazságtétel, nem kerül sor a 2006. őszi véres eseményekre, és nem ]]>Hunvald György felmentésé]]>ről értesülhetnénk a hírekből.
Biszkut még elítélhetik, de az a világ, amelyet ő képvisel, már nem veszíthet.

Ugró Miklós - mno.hu