Nos, ne áramszünetre, tűzriadóra vagy bármi másra gondoljunk, hanem az Orbán Viktor által páratlanul megválasztott vitatechnikára, amelyben cicerói nagysággal siklott ki minden fent említett – korántsem technikai – kérdés elől és húzta csőbe a nekirontó ellenfeleket, hogy aztán felkészületlenségüket, indulataikat és puszta ideológiai nézetkülönbségeiket használja fel ellenük, s mérjen rájuk súlyos debattőri csapást.

Barroso ismertette a konkrét, az EU történetében eddig egyedülálló, demokrácia-deficitre vonatkozó eljárás lényegét, ami korántsem volt túl hízelgő sem Orbánra, sem Magyarországra vonatkozóan. Aztán a magyar miniszterelnök vette magához az egész vita irányítását. Határozott volt, ugyanakkor diplomatikus, tisztelettudó, mint a diák feleléskor, aki tudja, hogy a tanára nem kedveli, ő mégis eltökélt arra, hogy ötöst szerezzen.

Mindenekelőtt jelezte, hogy megértette a feladatot, s kész róla részletes tájékoztatást adni, ahogyan azt is rögtön leszögezte, hogy minden vitás kérdésben kompromisszumkész. Ettől kezdve Orbán abban volt érdekelt, hogy a konkrétumok helyett minél hamarabb más vágányra terelje a támadások szerelvényeit, lehetőleg olyanra, amelyen már ő irányít, gyorsít vagy éppen lassít.

Vilfredo Pareto, a híres olasz közgazdász mondja, hogy a politikai viták világa nem gazdaság és a számok világa. Míg az utóbbiban a pseudo-logikus érveléseknek nincs helye, addig az előbbiben a meggyőzés terén nagy szerepe lehet a konkrétumokat ki- és megkerülő, alapvetően állogikus érvelésnek. Ha egy jó debbatőr ilyen terepre húzza be vitázó ellenfeleit, szinte biztos a formális győzelme a közönség szemszögéből. Stassburgban ilyen leckét adott Orbán.

A miniszterelnök jórészt partnernek mutatkozott a kötelességszegési eljárások ügyében. A megegyezésre való hajlandóságot kétszer is deklarálta a miniszterelnök, ugyanakkor a vita nagyrészt nem arról szólt, amivel kapcsolatban eljárás indult Magyarországgal s a kormánnyal szemben. A barrosói problémafelvetést Orbán csípőből hárította, s úgy tett, viselkedett, mintha ezekben a kérdésekben nem is lenne vita közte és a Bizottság között.

A súlyos tartalmi kérdések kapcsán egyszerűen kitért ezek elől, mintha nem is értené, hogy miért kellett ezekből ekkora hűhót csapni: „A Bizottság által felvetett problémák könnyen, egyszerűen és gyorsan orvosolhatók.” Mindezeket – tudva, hogy a szélesebb társadalmi nyilvánosság ingerküszöbét messze meghaladják ezek a közpolitikai kérdések – kétszer is „technikai kérdéseknek” nyilvánított, amiben bár vitázhatnak, de, ha kell, hát enged a Bizottságnak. Egy ügyes húzással gumicsontot dobott ellenfeleinek, az alkotmány topicját. Ki beszélt róla? Jegybanktörvény, ombudsmann, bírák nyugdíjazása? Két átmeneti rendelkezés miatt elkezdte védeni az alkotmányt, hogy ettől kezdve végképp elterelődjön a figyelem a lényegről, s indulhasson a pusztán politikai vita. Úgy tűnt – s a miniszterelnök ebbe az irányba húzta a vita fonalát –, mintha az Alkotmányról folyna a vita a Bizottság és a kormány között, s így Orbán újra és újra azzal érvelhetett tényszerűen, hogy az Alkotmányunkkal nincs baj, míg a kötelességszegési eljárás megindításának alapproblémáira már vissza sem tértek.

A vita alapvetően siralmas arcot mutatott az EP oldaláról nézve. Megvádolni egy országot antidemokratizmussal, és aztán egyetlen konkrétumot sem mondani, hanem belecsúszni az antiszemitázásba és hogy félnek kimenni az utcára Magyarországon a zsidók és cigányok…? Még akik alkotmányos kérdéseket vetettek is fel, teljesen tájékozatlanok voltak, s szinte csak saját pártcsaládjaik újságainak tévedéseiből, túlzó elfogultságaiból táplálkoztak. Erre már nem volt nehéz visszavágni. Orbán elérte a célját: minden súlyos tartalmi kérdést bagatellizált, technikaivá minősített, amit bármikor orvosol, ám a nemtelen politikai támadásokat keresztény európaiként hárít, és megvédi országát. Zseniális. Sőt a legjelentéktelenebb kérdést kiemeli, hogy tűnjön úgy, mintha konkrét vita is lenne közte és a Bizottság között, mintha nem emelte volna már fel a kezét az összes többi tartalmi kérdésben és nem a Bizottság akarata szerint dőlt volna el már a vita előtt az eljárás problémája: mégpedig a jegybank vezetőinek esküje.

Óriási. Vagyis, ami tényleg csak egy technikai kérdés, ami egyébként az elmúlt húsz évben is így volt, ami egyébként tökéletesen lényegtelen, csak maximum a szimbolikus politikai erőtérben van némi jelentősége, azt jelöli meg érdemi, tartalmi vitakérdésnek a miniszterelnök, elleplezve ezzel, hogy minden más – súlyos tartalmi – kérdésben megadta magát.

Az EU és az EB bénaságára joggal számíthatott Orbán, s így jól választhatta meg technikáját a vitára, ugyanis már a kötelességszegési eljárás vitás pontjai sem tükrözik pontosan azokat a demokrácia-deficittel kapcsolatos kifogásokat, amelyek a jogalkotás folyamatának megcsúfolásáról zajlanak a zárószavazás előtti módosító indítványok által, az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítése által, az egész új házszabály kapcsán.

A kötelességszegési eljárás csak az Alkotmány hatályba lépését segítő rendelkezésében szereplő két pontot érintett, de még ezek sem ragadják meg az AB elnöke, Paczolay Péter által is felemlített alkotmányos kulturálatlanságok lényegét, így a miniszterelnök ügyesen tudott érvelni azzal, hogy az ő álláspontja is európai, csak éppen vitatkozó álláspont ez a politikai ellenfelek szempontjából.

A gyengén megválasztott kifogások ellen így könnyen tudott védekezni a miniszterelnök, hiszen érdemben tisztában egyedül ő volt a felvetődött törvényi szabályozásokkal kapcsolatban. Fölénye a felkészületlen képviselőkkel szemben ordítóan megmutatkozott.

Az egyetlen személy, aki vissza tudta volna terelni a konkrét kötelességszegési eljárások témájára a vitát, az Barroso lehetett volna. Csakhogy a vitát megelőző este az Európai Néppárt frakciója úgy döntött, semleges lesz Orbán szereplésekor, így Barroso hagyta, hogy magától – valójában Orbántól – peregjen a vita menete. Orbán Viktor pedig nyilván látja, hogy elment a falig és azt is pontosan tudja, hogy az általa vezényelt centralizáló közjogi átalakítás több helyütt szűkítette a parlamentarizmus és a politikai verseny demokratikus kapuit, ami most neki kedvez. Ezért gyorsan tisztázta, hogy mindenben enged, de…

Mátyás királyhoz illő a sztori. Hoztam is, meg nem is, engedek is, meg nem is. S mindezzel már a meglévő centralizációs törekvéseinek eredményeit óvja, s ezeket nem fogja már feleslegesen veszélyeztetni azzal, hogy erősködik a vitatott pontokon.

A forgatókönyvet Orbán már ismeri a médiatörvény kapcsán, s ugyanazzal zárhatja a nagy európai ricsajt: a lényeg megvan (Alkotmány, választójogi törvény, AB megregulázása, mindenütt saját intézményvezető, egy nap alatt is törvényt hozhat stb.), a többi már csak csont (jegybanki intézmény összevonása, fölesküsznek a vezetőik vagy sem, bírák nyugdíjügye stb.)!

A végére már úgy tűnt, hogy mindenki csak fújta a magáét. A kritizálók már rég elszakadtak a kötelességszegési eljárás konkrét témáitól, míg a miniszterelnök politikai eredményeit sorolta. A mellé- és elbeszélésekből viszont egyértelműen a miniszterelnök jött ki győztesen, a politikai lózungokkal szemben pontosabb helyzetismeretével, jól megválasztott hangnemével, és vitatechnikájával egyszerűen elhiteltelenítette az egész eljárást. Barroso pedig mindezt annak reményében hagyta, hogy Orbán minden érdemi kérdésben már megadta magát a Bizottságnak.

Orbán Viktor többszörösen győzött. És ezt érezte ő is. Már a sajtótájékoztatóján is tapasztalható volt ez, ahol kokiosztás most azért nem volt, s a szabadságharcos pozíciójából egy jottányit sem engedett, mégis a miniszterelnök itt a leginkább szimpatikus arcát mutatta meg, a magyarázó Orbán Viktorét. E beszédtípusban Orbán verhetetlen, kár, hogy az utóbbi időben ritkán ölti magára e politikai beszédmód ideál-tipikus kellékeit. Pedig ez lenne a feloldása a külföldön kompromisszumkész, de idehaza állandóan szabadságharcoló kettős beszédnek.

És Orbán Viktor győzött a támogatottság, nem támogatottság számháborújában is. A békemenet mindent elsöprő módon mutatta meg, hogy az igazi milliók az ő oldalán állnak, hogy valóban milliós támogatottságra csak a Fidesz-KDNP számíthat ma a politikai arénában. Fontos az is, hogy a legnagyobb cigány politikai szervezet, a Lungo Drom is kiállt mellette. Éppen azok, akik Cohn-Bendit szerint nem mernek kimenni az utcára Magyarországon. A magyarországi cigányság soha nem látott szervezettségben állt ki a kormány és a miniszterelnök társadalmi felzárkózásért tett erőfeszítései mellett.

Hét megyéből és Budapestről 676 roma képviselő és önkormányzati vezető vett részt a négyszázezres tömegben, s mindenütt, amerre vonultak a legnagyobb tapsot ők kapták. Technikai ügyek elintézve, gumicsontok megrágva, a miniszterelnök megerősödve, a technikai KO besöpörve.

Zárug Péter Farkas
politológus

demokrata.hu