Másrészt, figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és úgymond demokratikus állam, s amely tíz év során nemcsak hogy még inkább bezártak a »zsidóság« ketrecébe, de még az is nyilvánvaló lett, hogy tapasztalataimra, írói termékeimre a »nemzet« nem tart igényt: e fejlemények fényében tehát semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek és nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. (…)

Az ország: az antiszemitizmus, mint az uralmat gyakorló jobboldal egyetlen konszenzusa. Az egész nevetségesen hasonlít a harmincas évekre. (…)

Mondjuk az izraeliek közül sokan tényleg meggyőződésből élnek Izraelben. No de Magyarországon? Itt az ember történetesen megszületik, és vagy életben marad, vagy nem. Meggyőződésről szó sem lehet. (…)

Se német nem vagyok, sem izraeli, sem magyar. A németekhez fűznek a legerősebb kulturális kötelékek, ott a közönségem, a kiadóm; egyedül Izraelhez fűz olyan szolidaritás, amelyet nép vagy nemzet iránt egyáltalán érezni tudok, izraeli kötődésem teljes egészében érzelmi kötődés; Magyarországhoz a nyelven kívül semmi sem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, amelyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk. (…)

A második sérelemforrás: sokat beszélnek mostanában arról, ami – hogyan, hogyan nem – a Holocaust elnevezést kapta, és soha, semmiféle kontextusban nem említenek, nem hivatkoznak mondataimra, mintha sohasem írtam volna e tárgyról, mintha nem is léteznék. Nemlétezésre ítélnek, s itt elsősorban zsidó és liberális szerzőkről van szó, akik nem tudnak hova bújni zsidó orrukkal, a zsidó pocakukkal, a zsidó kopaszságukkal vagy a zsidó göndörkéikkel, és akiket módfelett irritál, hogy én itt vagyok a magam radikális véleményével, amely szöges ellentéte a bujkáló kaméleon-mentalitásuknak. (…)

Ellenséges országban élsz, ellenséges környezetben; mindig titkolnod kellet, hogy ki vagy, és mégis azzá lettél, aki vagy. 72 éve tart ez a processzus. Gyűlölnek, mert zsidó vagy, gyűlölnek, mert boldog vagy, gyűlölnek, mert máshol megbecsült vagy – gyűlölnek, mert vagy. (…) Magyarországon lehetséges a Holocaustról beszélni, sőt a Holocaust művészetéről is, anélkül, hogy közben megemlítenék a nevemet. (…) Magyarországon nem szeretik a zsidókat, a magyarországi zsidók nem szeretnek engem. (…) Megint a Holocaust próféta-asszonya, guruhölgye. Barna fafaragássá aszalódott indiánarcát, horgas orrát a közönségnek szegezve (hallgatóságnak: televízióról van szó) kifejtette, hogy a Holocaust nem történelmi esemény, s hogy a Holocaust érthetetlen. (…) S hogy miért éppen a zsidókat választották e célra? Nos, mert ők a legalkalmasabbak, a legkönnyebben néven nevezhetők, akikkel szemben az Egyház kétezeréves gyűlöletmunkája már kialakította a gyilkos ösztönök szabadjára engedésének valamennyi sablonját. (Raul Hilberg kimutatta, hogy a katolikus egyház gyakorlatához a nácik egyedül a »végső megoldás« technikáját tették hozzá: Auschwitzot) (…) Mindez tragikus, de abban igazuk van a Holocaust úgynevezett relativizálóinak, hogy ilyesmi más népekkel is megesett már. De többet mondanék: nem is az a leglényegesebb, ami a zsidókkal esett meg, az a lényeg ami az európai értékekkel történt. A Holocaust kinyilatkoztatása ugyanis abban áll, hogy az értékválságból az értékek végérvényes visszavonásáig jutottunk el. A zsidó mindig »alul« van: az »áldozatnál«, az »áldozati helyzetnél« jobb szót kell találni – a zsidó, ha becsületes, mindig birtokon kívül van. Erről van szó, a birtokon kívüli helyzetről. Aki birtokon kívül van, mint én is, az nem írhat úgynevezett irodalmat. Irodalmat a rendőrök írnak. Mit ír a zsidó? A zsidó a Bibliát írja, a birtokon kívüliek könyvét, amíg a Biblia is nem lesz a »hivatalos«, azaz a rendőrök könyve. (…)

Milyen különös ez a keresztyén-nemzeti-irredenta-demokratikus Magyarország! Egyszerre emlékeztet Sztójay Döme és Kádár János országára. Sem Isten országára nem emlékeztet, sem a 19. századi nagy magyarok országára, sem demokráciára, sem szabadságra – a legrosszabb prefasiszta Magyarországra emlékeztet. (…) Az új gyilkosok antiszemita beszédmódja: »az Izraellel szemben gyakorolt kritika nem antiszemitizmus«. (…)

Kétségkívül nem lesz megnyugvás, míg minden zsidót ki nem irtanak. Szinte kíváncsi vagyok rá, Auschwitz után mi újat találnak ki majd. (…) Mindig is zavart a csikorgó érzelmességgel leplezett hazugság, amely Auschwitzot körüllengte. Most, hogy Európa nyíltan hitet tesz Izrael elpusztítása, a zsidók kiirtása, tehát voltaképpen Auschwitz mellett, mintegy megtisztult a levegő.”

Részletek Kertész Imre: Mentés másként, Feljegyzések 2001-2003 (Magvető Kiadó 2011) című könyvéből

Tóth Gy. László
politológus,
a miniszterelnök volt főtanácsadója

demokrata.hu