Sokkal inkább védelemre szorulunk mi, magyarok, cigányok, zsidók, tótok és bunyevácok, mert ha kell, ha nem, torkunkat markolássza a véleménykommandó. 

Szómágiával kezdődött. Azzal, hogy elmagyarázták nekünk – lassan, hogy mindenki megértse –, ezentúl nem komilfó cigányozni, csak a romázás a politikailag korrekt beszéd. Már Arany Jánostól sem volt szép, hogy a nagyidai cigányokról irkált valamit, nekünk pedig ettől rögvest romaútra szaladt a romapecsenye.

Aztán, amikor a buszon összekocolódott két cigány – pardon, roma – gyerek, Mortimer összekaszabolta Józsikát, kiállt egy hordófilozófus – nem, nem Dio­genész –, s kijelentette, hogy sunyi, erőszakos, rasszista banda vagyunk. Nem Mortimer háza előtt tüntetett, hogy gyere ki, te disznó rasszista, hanem egy országot ültetett szégyenpadra. Bár az is igaz, később – arcán na kishülyék, én ezt is megtehetem mosollyal – elnézést kért, de azóta is változatlanul úgy osztja az észt, mint egykoron Klapka György népkonyháján a szegényeknek a babgulyást.  

...gratulálunk!

És akkor itten van most ez a Bayer-ügy. Mert ugye mi az, ha csak úgy leállatozunk valakit? Valóban kicsit karcos, sőt időnként számomra is kimondottan sprőd Bayer Zsolt hangja, de istenem, szerencsére nem vagyunk egyformák. Attól még, hogy ő nem köt csokornyakkendőt a szavaira, és gátlástalan gyilkolászókat állatoknak nevez, nem biztos, hogy szalonképtelen. Na meg az sem biztos, hogy tüntetni kell ellene, vagy Brüsszelig szaladni a panaszunkkal. Márpedig most ez történt. Viviane Redinghez futottak néhányan – mert ugye az csak nehezen hihető, hogy a tüchtig uniós biztos minden reggel a Magyar Hírlappal kezdi a napot –, azzal, hogy óvónéni, a Zsoltika megint csúnyát mondott egy semmi kis szalonkéselés ürügyén, mire ő – ejnye, már megint ezek a rasszista magyarok – csóválni kezdte a fejét.

Tényleg nem lehet élni olyan országban, ahol nem a hordaszellem a bűn, hanem az, ha valaki – jól-rosszul, szerencsésen-szerencsétlenül – megírja. Úgy tudom, amikor Móricz Zsigmond 1931-ben papírra álmodta a Barbárokat, még nem szaladt senki sehova. Pedig nemcsak a néhány birkáért és a díszes övért gyilkoló veres juhászt barbározta le az író, hanem némileg az anakronisztikus világ, a puszták népének becsületére is foltot ejtett. Barbárok. Mégsem tüntetett Móricz leányfalui háza előtt a DK vagy a Juhászipari Dolgozók Szabad Szakszervezete. Nem, és feljelentés sem született. Talán csak nem azért, mert a pásztorok nem olvasták Móriczot, mint Reding asszony a Hírlapot?

Ócska emberek. Meglehet, ez a kijelentés is durva meg általánosít, de hát mitől van joguk egyeseknek másokat csípőből lerasszistázni meg lefasisztázni? Nem érzik, hogy elég már ebből? Nem látják, hogy ezzel nemcsak az ország életét keserítik, hanem rontják a cigányság helyzetét is? Ezeknek hiába magyarázza az ember – mindez persze védekező pozícióba kényszerítve gyanús magyarázkodásként tűnik föl –, hogy ez befogadó ország. Itt az emberek többségét nem érdekli, ki honnan jött, itt milliók tomboltak a szeretnivalóan vagány Farkas János braziloknak lőtt góljánál, itt cigány énekes nyeri a tévévetélkedőt, itt az emberi minőség számít – legalábbis sokak számára –, hiába állítják az ellenkezőjét. 

Iványi Gábor metodista lelkész is felszólalt a tüntetésen. Háttérben a Fidesz által kifeszített molinó.

Márpedig évszázadok óta együtt élünk, s mindannyian magyarok vagyunk. Nem tudni, kiben milyen vér dolgozik, hoz békét, kelt indulatot. Úgyhogy fölösleges sértegetnünk egymást, inkább a hatszáz éve velünk élő cigány – nem roma! – magyarok számkivetettségén kellene változtatnunk. Nem szómágiával, hanem szeretettel, türelemmel, okosan. 

De hát, ha eddig nem ment, miért sikerülne éppen most? Ráadásul a béke nem üzlet, a háború az mindig jövedelmezőbb. Ócska embereknek.

magyarhirlap.hu - Kiss László