Bayet Zsolt: Levegő és víz – az árendába

Van ott egy szó a címben, a „forradalmi” magyar ifjúságnak valószínűleg fogalma sincs, mit jelent, hát kezdjük ezzel. Árendába adni annyit jelent, hogy valamit haszonbérletbe adni.

Ha ez világos, akkor üssük fel Csokonait (a „forradalmi” magyar ifjúság kedvéért, Csokonai Vitéz Mihály egy magyar költő volt, a magyar felvilágosodás egyik legnagyobbja, Petőfi a maga szellemi elődjét tisztelte benne és egy vicces verset is írt róla, ami így kezdődik:

„Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.”

A kultúrtörténet úgy tartja számon, hogy e nevezetes eset Nagyvázsony református templomában történt.

Ha ez is világos, akkor -mint mondottam- üssük fel Csokonait, tőle is a Zsugori uram című költeményét, illetve annak egy rövidke részletét:

„Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.”

A „forradalmi” magyar ifjúság figyelmét szeretném felhívni arra, hogy az „áer” levegőt jelent, a „pazérlás” pedig nem elütés részemről, hanem a pazarlás korabeli alakja.

E kissé hosszúra nyúlt bevezető után térjünk a lényegre – ezt olvasom a minap:

„Ez elkeserítő: térképre tették, mennyi víz maradt Magyarország alatt, pontosan látszik az összes település tartaléka – most bárki megnézheti, mekkora a csökkenés”

Ez valóban elkeserítő, nyilván tenni kell(ene) valamit. Igen ám, de mit? Hétfőn elsüllyeszteni az uszályokat, aztán kedden kiemelni őket nyilván nem végleges megoldás, a fenékküszöb sem, miképpen térdig feltűrt gatyában járkálni az apadó Dunában és erről ötpercenként fészbukozni szintén nem fogja megoldani a problémát.

Mielőtt rátérünk ez utóbbira, érdemes vetni egy pillantást arra a bizonyos széndioxid-kvótakereskedésre. Kíváncsiságból beírtam Mesterséges Intelligencia nagyságos asszonynak, miszerint a széndioxid-kvótakereskedelem nettó szélhámosság. Ezt válaszolta:

„A szén-dioxid-kvótakereskedelem nem nettó szélhámosság, de hosszú éveken át komoly hibák gyengítették, amelyek miatt a nagy vállalatok gyakran olcsón megúszhatják a környezetszennyezést.

Hogyan működik a rendszer?

Felső határ (Cap): Az Európai Unió meghatározza, hogy az ipar összesen mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki.

Csökkenő keret: Ez a megengedett össamennyiség évről évre kevesebb lesz.

Kereskedés: Aki kevesebbet szennyez, eladhatja a megmaradt kvótáját annak, aki többet bocsát ki.

Valós kritikák és hibák

Ingyen kvóták: A múltban a nagy ipari cégek (például a acél- vagy cementgyárak) hatalmas mennyiségű ingyen kvótát kaptak, hogy ne települjenek át az EU-n kívülre.

A szén-dioxid-kvótakereskedelmi rendszert (különösen az uniós ]]>EU ETS-t]]>) a környezetvédők, a közgazdászok és a piaci szereplők részéről számos egyéb komoly kritika is éri.”

Tovább firtattam a dolgot, a nagyságos asszony ezt felelte:

A legfőbb további aggályok és rendszerszintű problémák a következők:

1. Karbon-kompenzációs csalások (Carbon Offsets)

Kamuzöld projektek: Sok cég nem a saját kibocsátását csökkenti, hanem unión kívüli (pl. dél-amerikai vagy afrikai) erdőtelepítési vagy megújuló energiás ]]>projektek finanszírozásával "váltja meg" a bűneit]]>. 

Túlzó ígéretek: Oknyomozó riportok többször kimutatták, hogy ezek a civil projektek papíron sokkal több szén-dioxidot „nyelnek el”, mint a valóságban, így a megvásárolt kompenzáció ]]>gyakran csak PR-fogás]]>. 

2. A költségek áthárítása a fogyasztókra

A lakosság fizet: A vállalatok a megdrágult kvóták költségeit (például a villamosenergia-szektorban vagy az üzemanyagoknál) ]]>beépítik a végtermékek]]> árába.

Amikor egy gyár szén-dioxidot bocsát ki, a törvények értelmében kvótát kell vásárolnia a piacon. Ez a kvóta egy plusz költség a cégnek, pont olyan, mint a drágább áram, a magasabb munkabér vagy a drágább alapanyag.

A vállalatok ezt a plusz kiadást nem a saját profitjukból fizetik ki, hanem beépítik az önköltségbe, vagyis megemelik a termékeik eladási árát. Így a számlát a folyamat végén a vásárló (a lakosság) egyenlíti ki.

Hogyan működik ez a gyakorlatban? (Példák)

1. Áram- és gázszámlák

A fosszilis energiát (szenet, gázt) használó erőműveknek minden tonna CO₂ után kvótát kell venniük.

Ha a kvóta ára magas, az erőmű drágábban tudja csak előállítani az áramot.

Ezt a magasabb árat az áramszolgáltató fizeti meg az erőműnek, a szolgáltató pedig átterheli a lakosságra.”

Szóval a nagyságos asszony mellébeszél, és igazam van: a széndioxid-kvótakereskedelem egy nettó szélhámosság. A nagy multik bagóért veszik a kvótát, szennyeznek önfeledten, és még át is hárítják a költségeket a fogyasztókra. Stimmel.

És akkor egy barátomtól ezt az üzenetet kaptam:

„«A szén-dioxid kvótakereskedelemnek nevezett tapétaszaggató szélhámosság után bevezetik a vízkredit , ( water credits) rendszert.» A fenntartható módon megspórolt vagy megtartott víz után járó «krediteket» a lakosság eladhatja olyan vállalatoknak ( pld. digitális adatközpontok) amelyek működésük során vízfogyasztásban «túllépik saját kvótájukat». India két államában mar kísérletként működik a rendszer. Digitális leltár készül a falvak vízkészletéröl és bevezetik a lakosok között kereskedhető «vízkrediteket». Hivatalos indok a  «pazarlas visszaszorítására». Az újkeletű vízkaszinó krupiéja azonban ugyanaz, mint a régebbi áramkaszinóban (értsd áramtőzsde) gázkaszinóban és széndioxid kvótakaszinóban: a multi. Így "monetizálják" a levegőt, vizet, azaz magát az emberi élet alapfeltételeit.”

Ismét a nagyságos asszonyhoz fordultam azzal a kérdéssel, igaz-e, hogy a széndioxid-kvóta mintájára hamarosan bevezetik a vízkvótát is?

Ezt a választ kaptam:

„Nem, a szén-dioxidhoz hasonló, tőzsdei kvótakereskedelmi rendszert nem akarnak bevezetni a lakossági vízre Európában. Az ivóvízhez való hozzáférés az ENSZ és az Európai Unió szabályozása szerint is alapvető emberi jog, így annak piacosítása vagy spekulatív kereskedelme jogilag és politikailag is kizárt.

A hír vagy félreértésen, vagy a külföldi (főleg ausztrál és amerikai) agrár-vízpiacok híreinek torzításán alapul.

Mi a valóság? Honnan jön a félreértés?

A pletykák és aggodalmak mögött három valós folyamat áll, amelyeket gyakran összekevernek a szén-dioxid-kvótákkal:

1.    Globális vízkereskedelem (Water Trading) – de nem a lakosságnak

2.    A világ néhány rendkívül száraz vidékén (például ]]>Ausztráliában a Murray-Darling medencében]]> vagy az USA egyes nyugati államaiban) létezik egyfajta vízjog-kereskedelem.”

Aha. Szóval a hír igaz, a többi mellébeszélés. És ezt is megtaláltam hozzá:

„Víz Zöld Kreditek: Fenntartható Megoldás a Természetvédelemre

Az indiai kormány Mission LiFE kezdeményezése bevezette a szén-dioxid-kreditek mintájára a Water Green Credits programot , hogy előmozdítsa a vízmegőrzést, az esővízgyűjtést és a hatékony felhasználást . Ez a piacvezérelt mechanizmus célja, hogy kezelje India riasztó talajvíz-csökkenését azáltal, hogy ösztönzi az iparágakat, a gazdálkodókat és a magánszemélyeket a vízfelhasználás optimalizálására és a megtakarítási kreditek kereskedelmére. (...)

A kormány Mission LiFE kezdeményezése egy Víz Zöld Hitelprogramot javasol, amely a szén-dioxid-kibocsátási kredit modellen alapul .

A csökkentett fogyasztásért járó, értékesíthető kreditek révén ösztönzi a vízmegtakarítást, az esővízgyűjtést és a szennyvízkezelést .

A hatékony örökbefogadás főbb követelményei:

Határozza meg az alap vízlábnyomokat .

Mérési és ellenőrzési szabványok meghatározása .

Hozz létre egy piacteret a hitelkereskedelemhez .

Olyan árképzési mechanizmusok létrehozása , amelyek egyensúlyt teremtenek a költségmegtérülés, a méltányosság és a takarékosság között .

A hitelértékelést befolyásolhatják a regionális tényezők, mint például a csapadékmennyiség, a talajvíz minősége és a szűkösség szintje. (...)

A Water Green Credits (víz zöld kreditek) piacalapú megközelítést kínálnak a vízhiány kezelésére , biztosítva a fenntartható vízgazdálkodást a mezőgazdaságban , az iparban és a városi területeken . Sikerük az erős politikáktól, az érdekelt felek részvételétől és a technológiai integrációtól függ . Egy jól megvalósított kreditrendszer előmozdíthatja a fenntartható mezőgazdaságot , biztosíthatja a vízkészleteket , és összehangolhatja a gazdasági növekedést a környezeti felelősségvállalással.”