Itt egy nem-mindenképpen-tehetségtelen író mer nagyot álmodni. Ami a regényirodalom közhelyeinek sava-borsa, ő azzal fűszerezi a literatúráját. Ízig-vérig író, mindent tud. Legyünk részegesek, kábszeresek, legyünk hányatott sorsú író-regényhősök, ismerjük jól a Király utcát, Krúdyt és a magyar irodalmat, a régi szakácskönyveket, a divatos skandináv krimiket mindenképp!; írjunk éttermi kritikákat, legyünk reménytelenül szerelmesek, legyen egy nővé átoperáltatott barátunk, kedvenc kocsmánk, amely kávéháznak hazudja magát.
Aztán ismerjük a rock-, a metal-, a Jimi Hendrix utáni összes blues-zenekart, mindenképpen Spinozát, Schopenhauert, Nietzschét, legyen kiadónk, amely folytonosan előlegeket ád, legyünk olyan kibaszott jó figurák, mint Tarantino Ponyvaregényének hősei, de mindenképpen olyan cinikusak és szellemesek, mint maga Tarantino. (A gengszterek többször is Bibliából olvasva gyilkolásznak.) És persze épp annyira léhák és lazák, mint Esterházy Péter. Mindez még jól is áll neki! „Ezt a szanaszét baszott magyar irodalmat akarod boldogítani a te világító tehetségeddel? Felejtsd el, bazmeg! Nem érdemelnek meg téged!” (47.) – figyelmezteti a főhőst már korán a legjobb barát.
Írjunk kultuszregényt! Ha a kritikus buzgón és élvezettel olvassa, mint a jelen sorok írója is, mert soha nem hagy fel a reménnyel, hogy a sok-sok jó részlet, a világot becserkészni akaró fanyalgás, giccs, irónia, marónia majd csak összeáll valamivé, amely emlékezetes lesz, mint a két Főgázos figurája, mint Mókuska, a nyelvjárását kitanulta székely pincér és a buja Prof. De aztán a szövegből való merítés, és a lé szájhoz közelítése közben megakad a kanala, megszakad a képzelete, elillan a jókedv! Ez a regény láncszöveg, a megjeleníteni képtelen gegek paródiájának a kivonata. Vagy pontosabban: Az értelmezni képtelen valóságdarabok régi közhelyekhez való irodalmiasan túlzsúfolt visszaillesztése. Itt elsősorban a nemét váltó Zafír-Zafíra röpülésére gondolunk, amely lélegzetelállítóan modern, vagy mégis unt bulgakovi manír. A képzelet röghöz kötése, a műviség pop-art sablonjainak tucatterméke. Nem a létezőből indul ki, hanem e sablonok irgalmatlanul megsokasodott tömegéből. Nem ráilleszti a látottakra a hasonlót, hanem a hasonlók mentén vél gyártani eredetit. Lektűr, mondhatnánk, de ízlésünk szerint e példátlanul gazdag műfaj nagyjai rálelnek az anyag olvadáspontjára, tudják, hogy ha a sablont túlhevítik, akkor nem marad a világukból semmi (Nabokov, Ford, Barth, Dovlatov).
Itt egy szintetikusan megírt western, amelyet a kiadójának verejtékezve présel ki magából a főhős, egy bankrablásra szakosodott groteszk Mocskos Tizenegyek kuplerájba tévedt szereplői másznak be az író világába. Egyenként jelennek meg, nagyobb rémületet nem okoznak, csupán aláássák a Cserna-Szabó András nevével fémjelzett regényszerűség legutolsó értékesnek vélt rétegeit is. Hol kalauzként, hol pincérként kacsintanak ránk, a posztmodern utolsó rángásával untatják halálba az olvasót. Maguk alá rohannak, vélhetnénk, hiszen a valószerűtlenség árnyékát hiteltelenítik, a regény azon rétegét rombolják le, amely voltaképpen meg sem lett jelenítve.
Az olvasó legnagyobb szimpátiája Kázmér kacsa felé fordul, aki egy fürdőkádban úszó műanyagbáb, vagy Baruch, egy fogait veszítette öreg eb felé, aki végig nyáladdza a körfolyosót, miután a reális boldogság Mókuska alakjában megjelenik, és visszaveszi jogos tulajdonát. Az olvasónak úgy tűnik, hogy az író belehamisítja a regénybe a saját szövegeit. Másként fogalmazva, még az is lehet, hogy egy szerelmi vaktérképet enyvez bele a regényébe, hiszen az érzelmek sokféleségének ábrázolásában ugyancsak fenomenális. A két véglet az elérhetetlen Boldogság és a boldogtalan Elérhetőség között húzódik. Léna a szerelem hangos fingja, Mókuska, a Spinozára szakosodott illedelem, a kutúrszomj, a borízlelés és a buké nyelvében laboratóriumot működtető zsenije, amelyre a férfiúi éhség, az öneligazodást segítő kuplerájok mércéje szerint nincsen szüksége a még magát keresőnek. Úgy tűnik e regény olvastán, hogy az emberben semmi sincs, ami a saját józanságát, jóravalóságát igazolná. De ha ez igazán bántaná a szerzőt, akkor vélhetően rálelne a saját stílusa és világlátása szerint készült eredeti szövegre, akkor ebből az alapjaiban megképzett műanyagvilágból legalább egyetlen roncs arc kibámulna sejtelmesen és az író lelkiismeretébe nézne.
Mindezek hiányában, többszöri olvasás után, az olvasó úgy érzi magát, mintha egy ravatalon feküdne, ahol nincs békéje önmagával, nem képes élete hordalékát beleképzelni e műbe, csupán szemrevételezi a halottságában őt háborgató gyászolókat, nem billenti fejét sem a Spinozát olvasó, sem a tökéletesen esti mesének tűnő western hősök felé, nem gondolja, hogy a szerelem tüneményei egy kupleráj mechanikusan szopó bábjai lennének, sem azt, hogy a szerelem rafinériája egy ilyen szövegkörnyezetben kitudódhatna.
A megemelt pódiumon ő örök gyászát alussza, nincsenek kísértések, arra sem rezzen fel, hogy a főhős-írót fejbe lövi a regény végén egy, még lábon maradt gengszter. Hagyjanak engem békében nyugodni, voltaképpen engem már semmi nem érdekel! – gondolja magában. Hogy az őt gyászolók hitelesebbek-e, vagy a némaságra kárhoztatott halott, azt egy hasonló tétovasággal fejében forgolódó Tandori-idézet érzékelteti: „Ki vállalkozna itt még erkély-jelenetre?” (Vállalkoznak a régi színhelyek)
Sántha József - ]]>http://www.revizoronline.com]]>
A könyv megrendelhető a következő címen:
]]>http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139416689
]]>
Cserna András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
