- 0
A bethleni ügyesség eddig sikerrel kecsegtetett.
Csak néhány napja, hogy dübörögtek a tankok a Vörös téren, a győzelem napján.
Mindezt megelőzte a sztálini terror, a katonai vezetőség lefejezése, Tuhacsevszkij marsall kivégzése 1937-ben, a németekkel kötött „barátsági” szerződés, a Molotov–Ribbentrop-paktum 1939-ben, a német támadás 1941-ben. Egy háború, amelyet jelentős részben saját magának köszönhetett a Szovjetunió, hiszen készületlenül találta. Katonai vezérkara javát Sztálin előtte eszelősen elpusztította, s álságos szerződéssel altatta el éberségét. A háború mérhetetlen szenvedést okozott népeinek, de végső soron az egész világnak is. És akár tetszik, akár nem, amerikai segítség nélkül nem lehetett sikerrel megnyerni.
Erődemonstráció zajlott le május 9-én Moszkvában, de ukrán drónok támadása fenyegette az eseményt.
A tribünön Európa gyakorlatilag nem képviseltette magát, külön ünnepséget tartottak az egyes országokban a második világháború befejezésére emlékezve május 8-án. Hazánk se volt jelen Moszkvában. Nekünk a háború vége bár a német megszállás megszűnését elhozta, de végső soron súlyos vereséget, az ország megbélyegzését, területi veszteségeinek újbóli megerősítését jelentette. Európa talán legnagyobb kisebbségbe kényszerített nemzetisége lett a magyar a környező országokban; úgy, mint Trianon után, 1945-ben is. Nagy létszámú, kulturálisan aktív és történelmileg összefüggő közösségek éltek tovább kisebbségi sorban más országokban. Nehéz ezért nekünk „győzelem napját” ünnepelni, mi ilyenkor leginkább az áldozatokra emlékezünk.
Annál fontosabb, hogy 1985 óta minden évben május 9-e Európa-nap is. Más néven: Schuman-nap, amely a Montánuniót létrehozó német–francia megállapodásra utal. A béke alapja a vas- és acélgyártáshoz szükséges elemek fölötti közös rendelkezés megteremtése volt. Nagy tanulság ez mai világunk számára, lásd ma a ritkaföldfémek, fosszilis energiahordozók fölötti rendelkezés parázs vitáját.
Igen, a béke megteremtése és megtartása nekünk, magyaroknak valóban elemi fontosságú. Hiszen évezrede már, hogy a Nyugatnak biztosítottuk a keletről jövő harci cselekmények felfogását, gyakorlatilag saját testünkkel („Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!”).
Sajnos Európa már nem az a keresztény világ, amelyben a három keresztény vezető megálmodta az Európai Gazdasági Közösséget. A húsvéthétfőn elhunyt pápa utódjának találgatásakor sem az foglalkoztatta a sajtót, hogy milyen vallási értékeket fog majd képviselni, hanem hogy az új pápa folytatja-e Ferenc pápa Ez a gazdaság öl című szegénypárti politikájának támogatását. Liberális lesz-e vagy konzervatív. Megfigyelték, hogy Leó pápa szerény karórát viselt áldásosztó, üdvözlésre kitárt karjain. Közben hány és hány bulvárhírt olvasunk – akár vezető magyar – közéleti emberek, gazdag vállalkozók luxus karóráiról is!
Az interneten meg arról olvashattunk, hogy 1945-ben a Reichstagon a szovjet lobogót kitűző orosz katona híres képét retusálni kellett, mert a megrendezett jelenetben a katona karján látszottak az összezabrált órák. A liberális sajtó szinte megütközik a pápa személyes puritánságán. Felidézi ugyanakkor sok magyar ember keserű emlékét „felszabadítóink” garázda viselkedéséről.
Hazánk az újra kettészakadt világ határvonalán elhelyezkedve, belső politikai feszültségektől megviselve milyen iránytűt kövessen? Hiszen évezrede Európa része. Amelynek vezetése napjainkban a liberális főáram keresztényellenes, hedonista vonalát képviseli.
Árpád-házi királyaink viszont István halála után a Lengyelországba menekült magyar ősöktől származtak; s keleti szláv testvéreinkkel ezeréves kapcsolat fűz össze. Hogyan kormányozza hát a politika gazdaságunk, társadalmunk törékeny sajkáját napjaink viharos vizein? Úgy, hogy ha nem is a jólét Kánaánját, de a többség számára tisztes megélhetést lehessen biztosítani kis hazánkban? Hogy ne a felbolydult Nyugat eszement politikai ideológiáit engedjük érvényesülni hagyományos keresztény értékeink helyett?
Becsüljük hát meg azt a bethleni ügyességet, amely eddig sikerrel kecsegtetett.
Botos Katalin
A szerző közgazdász, professor emerita
