Hát ép ésszel felfoghatatlan, hogy bár egyik sem tudott úszni, mind átvetette magát a korláton, ott is veszett az egész csapat. Túl nagy hiányt nem hagytak. No, folytattuk az íjászversenyt. Végül is Görcs kapitány megnyerte, hisz én nem indultam, bár a végére már viszketett a markom… Nem is álltam meg, amikor egy falka pézsmasirály húzott át a fejünk felett, íjat ragadtam, a húrra saját különleges, állítható dignitású vesszőmet helyeztem, és közibük!

Elsőre lejött egy tucat madár, de úgy ám, hogy kitépkedték saját tollazatukat, pucéron suppantak a serpenyőbe, a forró zsírba! Hanem fönt maradt a drága kísérleti vesszőm. Hej, most mi tegyek? Huba mondta, hogy ez azért nem valószínű, mármint hogy a nyílvessző fönt maradjon, menjünk, keressük meg hátul. A hármas mentőcsónaktól kezdtük a keresést. Egy tűzoltóvödör, két kötélcsomó, egy rakomány bükkfa-gerenda, más semmi, mentünk tovább, a terep emelkedni kezdett, végül egy tiszafa mögül hangokat hallottunk. Közelítettünk, hát hirtelen hátborzongató morgásra figyeltünk fel. Ott feküdt saját vérében egy förtelmes foltos nyakorján, torkában a vesszőm. Ezzel bizony jó lesz vigyázni! Szerencsére régi barátommal, Görcs kapitánnyal fél szavakból is értjük egymást. Most is csak ennyit mondott: - Te, én besz…, mire én rögtön nyújtottam felé kipróbált vadászkésemet, szúrja bele, ha már elszánta magát. Hanem mire oda fordultam, Huba már az ég alján futott, helyén csak valami ideggáz felhője díszlett. No, ez aztán végzett a vérpárduccal.

Mit tehettem mást, megnyúztam, kivágtam a hátsó sonkáját, elkaptam az éppen ott lődörgő bakot, és felnyergeltem. A sonkát egy boton lógatva hátasom orra elé dugtam, úgy futott utána, mintha megismerte volna. Tudni való, hogy a foltos nyakorján nyősténye az egyik legvadabb ragadozó Dél-Hindusztánban: évente tucatnyi gyanútlan meseolvasót falnak fel, ezzel szemben a bakja egy bárgyú növényevő, és széles körben használt hátas állat. Tehát így repesztettünk valami három nap, mikor települést értünk. Széleskörű nyelvismeretemnek hála, rögtön felismertem a helyi korcsmahivatal egyik asztalánál a kis Kittenberger gyereket Nagymarosról. Körötte a sok jampec, ez meg tömte őket a hülyeségeivel, a képtelen repülős történetekkel.

Kérdeztem, hogyan fog innen hazakerülni, hát éppen úgy tudta, mint én. Mit volt mit tenni, összeálltunk, hogy együtt tán könnyebb lesz. Először is szétnéztünk a városban, hátha találunk más hazánkfiát, vagy legalább fehér embert, aki társulna a hosszú útra.

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja