Mivel ez esetben is a fejétől bűzlik a hal, a szakirodalom (pl. James Graham: The Homosexual Kings of England, 1968) legalább hét angol uralkodót tart számon, aki többé-kevésbé nyíltan a saját neméhez vonzódott, név szerint II. Vilmos (1087–1110), I. Oroszlánszívű Richárd (1189–1199), II. Edward (1307–1327), II. Richárd (1377–1400), I. Jakab (1603–1625), I. Károly (1600–1649) és III. Vilmos (1650–1702). Arról viszont, hogy ténylegesen mekkora is lehetett a „látencia” az arisztokrácia, az egyház, a hadsereg és a haditengerészet berkeiben, a szigetországot sokáig uraló protestáns-puritán prüdéria légköre miatt csupán sejtéseink lehetnek.

Némi támpontot adhat a jelenség kiterjedését illetően, hogy utólag még a brit „országimázs” olyan ikonikus alakjairól is kiderült, hogy valójában ferde hajlamúak voltak, mint Lord Baden-Powell, a cserkészmozgalom alapítója (ld. Tim Jeal: Baden-Powell, 1989) vagy Montgomery marsall, Rommel El Alamein-i legyőzője (ld. Nigel Hamilton: The Full Monty – Montgomery of Alamein 1887-1942, 2001).

Alig néhány évvel mozgalmuk megalakítása után a cserkészfiúk már zavarba ejtő homoerotikus „stich” hordozói, és jellemző módon mindmáig mágnesként hatnak a pedofil homoszexuálisokra az angolszász országokban.

Minden más kultúrában Baden-Powellt és Montgomeryt „kapásból” pedofil szodomitaként azonosították és ennek megfelelően kezelték volna. Mivel azonban a brit kultúra a puritán elfojtás évszázadainak terméke, nemzeti hősökké és a lovagiasság példaképeivé emelték őket, logikus következményeként annak, hogy a homoszexuális élmények szinte a „normát” jelentették a XIX. századi angol iskolarendszerben (vö. Correlli Barnett, The Collapse of British Power, 1972). Ahogyan ezzel szinkronban Roger Scruton konzervatív filozófus írja egyik könyvében, „abban az Angliában, amelyet megpróbálok felidézni, a plátói fiú­szerelem nemcsak gyakori volt, hanem része az iskolai napok idealizálásának, amely a felső osztály illúzióit és csalódásait táplálta” (England: An Elegy, 2001, 33. old.).

Amikor Édith Cresson francia miniszterelnök úgy saccolta, hogy minden negyedik angolszász férfi homoszexuális, kijelentésével kisebbfajta diplomáciai botrányt okozott. (25% of Anglo-Saxon Men Gay, French Premier Reportedly Says, latimes.com, 1991. június 18.) Egy Gallup-felmérés azonban – igaz, két évtizeddel később – hasonló eredményre jutott. Eszerint ugyanis az amerikai felnőttek a saját honfitársaik 25 százalékát homoszexuá­lisnak vagy leszbikusnak tartják. (U.S. Adults Estimate That 25% of Americans Are Gay or Lesbian, gallup.com, 2011. május 27.) Egy jellegzetesen „homofil” angolszász történelmi hagyomány tükröződéseként értékelhető az is, hogy a mai 18-24 éves brit fiatalok 49 százaléka „nem teljesen” heteroszexuálisként határozza meg önmagát. (Sexual orientation in the UK: Half of young people say they are not 100% heterosexual, ibtimes.co.uk, 2015. augusztus 16.) Ehhez képest még akár jó aránynak mondható, hogy a brit parlament 650 képviselőjének kevesebb mint 5 százaléka (alig 32 fő) vallja magát nyíltan homoszexuálisnak, leszbikusnak vagy biszexuálisnak. (The quiet revolution: why Britain has more gay MPs than anywhere else, theguardian.com, 2015. május 13.)

Érdekes, de ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő módon Kínában a Britannia és a homoszexualitás mára gyakorlatilag szinonim fogalommá vált. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kínaiak tudatában minden brit férfi „homoszexuális ámokfutó”, noha kétségtelenül ez is egy tényezője ennek a toposznak, inkább arról van szó, hogy a modern brit kultúra egy markáns homoerotikus képet sugároz magáról a kínai közönség számára. Az éles szemű kínai nézőknek feltűnt ugyanis, hogy az angol filmekben „a férfi színészek általában vonzóbbak, gyengédebbek, elegánsabbak és elragadóbbak, mint a csúnyácska színésznők”. A brit klasszikus irodalom kínai ismerői azzal is tisztában vannak, hogy „a britek fiúszerelem iránti megszállottsága … csaknem olyan régi, mint maga Britannia. Mindez hozzájárult Anglia új hírnevéhez »buzi nemzetként« (gay nation). Kínában legalábbis Britannia mint »buzi nemzet« már nemcsak a homoszexualitás krónikájára korlátozódik, hanem eredeti leíró kifejezés minden brit dologra. A kínaiak számára tehát a Britannia és a »buzi nemzet« kifejezés immár teljesen felcserélhető.” (Weizing Zhu, Britain a „gay nation” in chinese pop culture, theworldofchinese.com, 2014. január 6.)

Ezek a tények segíthetnek történelmi-társadalmi-lélektani kontextusba helyezni azt az újkori emberiség történetében minden bizonnyal példátlan erkölcsbotrányt, amely néhány éve egyre nagyobb hullámokat vet az egykori „Nagy” Britanniában, olyannyira, hogy egyesek szerint már a királyság intézményét, sőt a szigetországbeli parlamentáris demokrácia szilárdságát is fenyegeti, és amelyről már szót ejtettünk korábban (Őfelsége pederaszta lordjai, Demokrata, 2015. február 4.). Az időközben napvilágra került információk és a Brexit körüli felhajtás azonban indokolttá teszik, hogy ismét foglalkozzunk a témával, ezúttal behatóbban.

A lavinát Sir Jimmy Savile halála indította el, és azóta egymás után esnek ki a csontvázak a brit establishment szekrényeiből. Miután ugyanis a híres (vagy most már inkább hírhedt) népszórakoztató és „gyermekbarát”, Thatcher bizalmasa, Károly trónörökös „mentora”, a Brit Birodalom Legkiválóbb Rendjének tisztje, a Nagy Szent Gergely Pápai Lovagrend parancsnoka, a Leeds-i Egyetem jogi díszdoktorátusának tulajdonosa, önmeghatározása szerint „a legzsidóbb katolikus, akivel valaha találkozni fognak” (Jimmy Sa­vile came to my batmitzvah, thejc.com, 2011. november 3.), 2011-ben, 84 évesen jobblétre szenderült, több százan jelentkeztek, nők és férfiak vegyesen, akiket több mint fél évszázadon át (1955–2009) szexuálisan molesztált, sokakat még gyermekkorukban. Rendőrségi források szerint ezzel a teljesítményével ő lehet a brit történelem „legtermékenyebb (sic!) pedofilja”.

(Folytatjuk)

Gazdag István -]]> www.demokrata.hu]]>