Sarrazin lemondott tisztségéről, a német sajtó és vezető politikusok, Christian Wulff államelnökkel az élen, keményen elítélték a rasszizmust már-már súroló nézeteit. Igen ám, de mit tesz most a német politika és közélet, amikor egy múlt hétvégi fellépése során a "multikulti" halálát elismerte maga Angela Merkel is?

Persze, az ő szóhasználata sokkal elegánsabb, sehol nem sértette meg a muszlimok önérzetét, nem vádolta őket azzal, hogy a német jóléti államot dézsmálják, vagy - mint Sarrazin - hogy egyenesen butábbak és primitívebbek, mint az őket befogadó németek. Mégis, Merkel szava sokkal többet nyom a latban. A kancellár asszony véleményét nem lehet elintézni azzal, hogy lám, ez is a sovinizmusból táplálkozó, elegáns csomagolásban tálalt idegengyűlölet.

Már rövid áttekintés is elegendő ahhoz, hogy meggyőződjünk: az utóbbi években az új vagy hirtelen népszerűségre törő politikai figurákra egész Európában jellemző az emigránsellenes radikalizmus. Húsz éve ki gondolta volna, hogy a kifinomult kultúrájú Észak-Olaszországban nagy befolyásra tesz szert az idegengyűlölő Északi Liga? Hogy a toleranciájukról híres hollandok több mint 15 százaléka Geert Wildersre szavaz, aki már néhány hete bíróság előtt kénytelen magyarázkodni, miért tartja a Koránt és a Mein Kampfot azonosan veszélyes műnek. Hogy a nem kevésbé toleráns svédek vagy svájciak idegengyűlölő politikusoknak nyitottak utat a parlamentjeikben.

Ezekre a kérdésekre minden európai polgárnak megvan a saját válasza. Csupán a szélsőségektől rettegő politikusok kerülgették éveken keresztül a témát, vagy emészthetetlenül oktató hangon beszéltek az emberekkel. Főleg a baloldal dominanciájának időszakában.

Svédországban olyannyira törődtek az emigránsok lelkivilágával, hogy több mint harminc nyelven megszervezték az iskolai oktatást. Ezek között legkevésbé volt fontos a svéd, nehogy az erőszakos beolvasztás vádját hozza fel valaki. Így sikerült teljesen elidegenedett társadalmi csoportokat felnevelni, akik se az óhazájukkal, se a befogadó országgal nem képesek azonosulni. Egy részük ebben a lelki hontalanságában a fundamentalizmus felé fordul. Ugyanakkor a zömében bevándorlókból álló amerikai vagy akár ausztrál társadalomban ehhez hasonló problémát nem ismernek.

A hagyományos és az európai politikában domináló pártok hallgatását és szemmel látható tanácstalanságát a populisták használják ki. Az ő politikai talajuk a félelem és az ésszerű válaszok hiánya. Ködösítés nélkül kimondják azt, amit a nyugtalan és megrémült emberek hallani akarnak - hogy nem fogunk tanácstalanul várni, amíg újabb tálibok jelennek meg Londonban vagy Párizsban, hogy nem tetszenek a Marokkóban honos szokások Olaszországban, hogy a harminc éve Berlinben dolgozó törökök észrevehetnék már, hogy nem Anatóliában élnek.

Mindezt már jó ideje megírta Samuel Huntington és Oriana Fallaci, de addig, amíg a "civilizációk háborúja" főleg az entellektüelek vitájának tárgya volt, a mainstream politika hallgatott. Csak a szókimondó és egyre nagyobb területet elfoglaló politikai konkurensek megjelenése változtatta meg gyökeresen a helyzetet.

Ez a harc Franciaországban kezdődött a muszlim csadorok ellen, de egyre több európai országban is elfogadnak hasonló szabályozásokat. Kemény elszámoltatásra számíthatnak a muszlim "becsületgyilkosságok" elkövetői. Nem lesz tolerancia a többnejűséggel és a hitélet burkolt ideológiai agymosásával szemben sem.

Eleinte csak Nicolas Sarkozynek volt bátorsága kimondani, még az Európai Bizottság elítélésének ellenére is azt, hogy hol a határ. Ezek után már mások is szókimondóbbak lesznek - akár őszinte meggyőződésből, akár a következő választások eredményétől tartva.

Nem tudom, mi lehetett Angela Merkel indítéka, de most már egészen biztos: azután, hogy beismerte a német bevándorlási politika csődjét, kijelentése meg fogja változtatni az összeurópai diskurzust.

A tabuknak vége.

hetivalasz.hu, Jaroslaw Gizinski