Múlt heti jegyzetemben Széchenyi Istvánról írtam. Ezen a héten is vele folytatom annak kapcsán, hogy a húsvéti elcsöndesedés és öröm az imádságok időszaka is volt. A gróf 1840. augusztus 20-án, névnapján, hetven embert látott vendégül az elkészült nagycenki kastélyában. Misével és imával kezdődött a nap, imával kellett befejeződnie. Széchenyi megköszönhette a Teremtőnek, hogy barátaival ülhette meg az István-napot. „Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat” – írta 1826. december 10-én a naplóban, és így kezdhette 1840. augusztus 20-a éjszakáján is. És folytathatta a Miatyánkkal.

Milyen nyelven mondta a Miatyánkot? – tehetem fel a kérdést. Mostanában olvastam, hogy szitkozódni az ember csak az anyanyelvén tud, ahogy számolni (lásd a tudós Teller Ede egyik interjúját) és imádkozni is. A kérdésre adott válasz tehát az lenne, hogy Széchenyi magyarul mondta a Miatyánkot?

A magyar nyelv – a német mellett – a gyermekkor, a tanulmányok, az otthoni társalgások gyümölcse, még ha felejtette is később, hogy aztán újra nekifogjon. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, / szenteltessék meg a te neved. / Jöjjön el a te országod…” Padányi Viktor írja egyik tanulmányában, hogy „a fiú, aki tízéves korában még tűrhetően törte nemzete nyelvét, húszéves korára majdnem teljesen elfelejt magyarul beszélni”.

Az ima – gondolom – más. Azt nem lehet elfelejteni. Nyilvánvaló persze, hogy a gróf németül is tudja a Miatyánkot. „Vater unser, der du bist in dem Himmel, / geheiligt werde deine Name, / zukomme uns dein Reich…” Sőt, latinul is mondhatta a pesti piarista gimnázium magántanulójaként, és hallhatta a templomokban, ahová gyakran járt, hogy aztán 1830-ban, 39 éves korában ismét nekiálljon – latinul tanulni. „Pater noster, qui es in coelis, / sanctificetur nomen tuum. / Adveniat regnum tuum…” De mivel francia- és olasztanára a szülői házban egy Antoine Poupar nevű francia pap volt, no meg a szóban forgó időben a francia és az olasz klasszikusokat már eredetiben olvasta, talán nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy ez utóbbi két nyelven is megtanulta a Miatyánkot. „Notre pere qui etes aux cieux, / que votre nom soit sanctifié…” „Padre nostro che sei ne’ cieli, / sia santificato il tuo nome…” Nota bene, az sem elképzelhetetlen, hogy angolul is tudja: „Our Father wich are in heaven…”

Mindezek tudatában nagy a valószínűsége annak, hogy 1840. augusztus 20-án éjjel Széchenyi németül mondta a Miatyánkot. Mondhatta volna persze magyarul is. Ha magyarul kezdte, folytathatta németül, ha németül kezdte, folytathatta magyarul. Elmondhatta csaknem az egész imát az egyik nyelven és befejezhette a másikon. Ugyanígy fordítva. Az azonban elképzelhetetlen, hogy keverte volna a magyar és a német nyelvet. Egyértelműen kizárhatjuk a latint, a franciát, az olaszt és az angolt. Marad a magyar és a német. Mivel azonban az anyanyelve német volt, gyermekkorában németül imádkozott, és a naplóját is németül írta, minden bizonnyal németül suttogta el a Miatyánkot.

1821. október 10-én a következőket jegyzi meg a naplóban: „Wesselényit előkészítettem, hogy ne botránkozzék meg, ha én esténként letérdelek, szokásom szerint imádkozni. […] Egyetértettünk, hogy az embernek gyakran és buzgón kell imádkoznia.” Találóan írja Pilinszky János, hogy: „Csodálatos erőtere és szótlan csendje van az imádságnak, […] amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között.”

Kő András

A szerző újságíró

]]>www.magyarhirlap.hu]]>