Mint az a visszaadók keserves listájából is kitűnik, annyian kapták meg érdemtelenül ezt a kitüntetést, hogy az érdemesség kérdése egyszerűen értelmezhetetlen.

Ellenben hiszem, hogy lelkesen kurvaanyázó tollforgatónk fontos leleménnyel gyarapítja a magyar közéleti irodalmat. Újabb írásai nem egyebek, mint a politikai korrektség szellemdús antitézisei, s mint ilyenek, hiánypótló darabjai a hazai publicisztikának. Hogy ezért jár-e lovagkereszt, azt természetesen nem tisztem eldönteni, de abban biztos vagyok, hogy Bayer nem fasiszta, nem rasszista, nem kirekesztő…

Persze lehet, csak azért gondolom így, mert magam is rasszista vagyok, s számomra az efféle állapot eleve természetes. Fasiszta a fasisztának demokratája…(?)

Befejezte?

Rémülten kezdtem bele a Mandiner Bayer Zsolttal készített nagyinterjúját, amelynek címéből – Igazuk van. Befejezem. – Bayer Zsolt lovagkeresztről, trágárságról, indulatról – arra következtethetett az egyszeri olvasó, hogy az indulatvezérelt és indulatgerneráló kitüntetett most majd megjuhászodik, befejezi, más irányba kanyarítja ténykedését, s a szókimondó publicista helyett itt lesz nekünk egy sok bárgyú firkászhoz hasonló, unalmasan okoskodó, semmitmondóan lapos és nagyon, nagyon szomorú Bayerünk. Hát mihez kezdenénk azzal?

Szerencsére a nyilatkozatból egészen pontosan kiderül, hogy mit hagy abba a viharokat kavaró interjúalany. Persze a szöveg- és valóságértelmezési problémákkal küzdő, autisztikus baloldal nem egészen értette a nyilatkozatot, mint ahogyan Bayer egész publicisztikáját sem érti.

De ne szaladjunk előre! Hadd idézzek néhány mondatot az említett interjúból:

„…volt egy tévhitem. …sokszor gondoltam… arra, hogy ha nektek szabad, akkor nekem is szabad. Hogy ugyanúgy fogok rólatok beszélni, ahogy ti beszéltek másokról. …ezzel most már szakítani kell. Kellene. … Nagy, szent fogadalmat is teszek itt most a kitüntetések és egyebek hatására, hogy tehát: megpróbálok felnőni a feladathoz. Befejezem azt a típusú publicisztikát, amelyre utalt.”

Hogy pontosan mire utalt a kérdező az se maradjon titok: azt veti föl, hogy a személyek támadása, személyes sértegetések helyett kritizálhatna ügyeket, megnyilvánulásokat, gondolatokat.

Majdnem minden cikket elolvastam a Bayer-ügyről, melyeknek többsége a kétségbeejtően szellemtelen, fasiszázós mantra elismétlése volt. Érdekesebbek – de persze hasonlóan buták – voltak azok az írások, amelyeket Zsolt hajdani munkatársai írtak, s amelyeknek szüzséje szerint Bayer valaha ragyogó újságíró volt, remek publicista, igazi nyelvi virtuóz, Ady méltó örököse, ám, amit az utóbbi időben művel az valami egészen más: indulat, harag, fröcsögés, nem utolsó sorban gátlástalan kiszolgálása a Fidesz-hatalomnak. Gondolta a fene!

A vicces a dologban az, hogy valójában Zsolt sem ad más értelmezést. Említett interjújában így nyilatkozik erről:

„…ha nagy ritkán elolvastam kommentekben, hogy mi van az anyámmal meg mi vagyok én, akkor felment a pumpa és már írtam is ami kijött. Ez jött ki. Az a gyönyörű, hogy már a mondat felénél tudtam mindig: ezt nagyon nem kellene. Tartottam az ujjam az enter fölött, hogy ne, Zsolt, ne nyomd meg, aztán csak győzött a kisördög.”

Ami attól különösen izgalmas, mert megmutatja, mennyire nincs tisztában egy-egy alkotó a saját alkotásának hozadékával. Az Arany Jánosról szóló híres anekdotához hasonló vallomást tesz itt Bayer: Gondolta a fene!

Úgy tűnik, maga Bayer sem tudja, mit is csinál, mióta elragadták az indulatai, és úgy döntött, lemond a sajtótörténeti halhatatlanságról, s lesz inkább haragos odamondogató. Mert döntése ebben az értelemben nem volt igazi döntés. A sajtótörténeti halhatatlanság ugyanis éppen e cikkek által lett igazán biztosítva. Indulatszőtte szövegei ugyanis – akármit gondol ezekről Bayer, vagy Bayer olvasói – a hazai közírás, közbeszéd és közgondolkodás radikális fordulatának dokumentumai. Érthető hát, ha sokan rettegő gyűlölettel fogadják cikkeit, amelyeket természetesen gyakorlatilag a sátán művének tartanak. S az ő szemszögükből nézve igazuk is van: Zsolt írásai mindazt tagadják, ami őket igazolja, hitelesíti, sőt, ami őket társadalmi szereplőként létezővé teszi.

A mi nézőpontunkból azonban ezek a cikkek – vitathatatlanul taszító trágárságuk dacára – üdítően friss szellemmel állják útját a politikai korrektség egyre agresszívebb tolakodásának.

Narratívák harca

És ezzel el is érkeztem a lényeghez. Új alkotói korszakában Bayer – bár nagyon úgy tűnik, hogy öntudatlanul, de – programszerűen lázad a politikai korrektség ellen. Cikkei szófordulatai nem rasszisták és kirekesztők, hanem egyszerűen PC-tagadók, szándékosan inkorrektek, előre megfontoltan vaskosak, finomítás nélküliek, körülírásmentesek, brutálisak, afféle publicisztikai parasztlengők. Ha viccesen is írna, mint Aristo barátom, akkor ő lehetne a közírás Bud Spencere. (Így persze Aristo az.)

Mert, hát lássuk be: a tenyérbemászóan idegesítő politikai korrektséget nem lehet ímmel-ámmal tagadni. Azzal bizony szembe kell menni, s nem csak úgy általánosságban beszélni arról, hogy PC-megszállottak mekkora hülyék. Mondhatnám úgy is, a politikai korrektséget nem lehet politikailag korrekt módon tagadni. A nyelvi, kifejezésbeli, közbeszédbeli finomkodást, érzékenységmajszolást, cizellált körülírást pont úgy lehet megkérdőjelezni, ahogyan Bayer teszi. Sok cigány állattal, sok bazdmeggel, és néhány kocsma előtt fröccsért kóbor kutyát szopó kurva anyjával.

Szerzőnk minden szava pontosan a helyén van, ha írásaiban felfedezzük a politikai korrektség programszerű és elvhű tagadását. Szövegei a politikai inkorrektség aprócska kiáltványai, hol erről, hol arról mutatva meg a lehetséges utat, amin az sértődéskerülő nyelvezet antitézise járhat. Hogy még közöttünk, PC-tagadók között is sokan vannak, akiknek számára Zsolt túllépi a jó ízlés határait, az pusztán afféle írói fogás Bayer részéről. Túlzás, sűrítés, drámai feszültség-fokozás… Ebben az értelemben stiláris eszköz, a kommunikáció formai eleme, nem lényegi.

Ám, ha mindezt tudjuk, akkor azt is észre kell vennünk, hogy Zsolt kitüntetése körüli hepciáskodás valójában nem a rasszista, fasiszta, antiszemita, mélymagyar, sovén, kirekesztő Bayer ellen irányul, hanem elsősorban és leginkább a PC-tagadó Bayer ellen. Egészen pontosan a politikai korrektség tagadásának leghatékonyabb, legharcosabb, s nyelvi- irodalmi-publicisztikai tekintetben vitathatatlanul a legelkötelezettebb, s talán legtehetségesebb alakjával szemben próbálnak közhisztériát támasztani azok, akik egy-egy feltételezett csoportérzékenység nevében a valósággal állnak hadilábon, s akik szeretnék megőrizni a maguk számára azt a befelé forduló, kétely nélküli, langymeleg kulisszát, amelyben olyan otthonosan berendezkedtek.

Zsolt – sokszor irodalmi túlzásokkal élve, de – a tényeket állítja szembe ezzel az álvilággal. Hogy ezért jár-e kitüntetés, azt nem tudom, hogy kifejezi-e a kormányzat szellemiségét, azt sem tudom, de hogy ez a munkásság sajtótörténeti jelentőségű, abban biztos vagyok.

]]>www.tutiblog.com]]>