Régen, a szocializmus építésekor arról beszéltünk, hogy a polgári kriminológiában nyilvántartanak ugyan fehérgalléros bűnözőket, itthon azonban alig nyílik terep a számukra.

Bűnügyi szakíróink még a nyolcvanas évek második felében is azzal vigasztaltak minket, hogy az adócsalás, sikkasztás, csekkhamisítás és kábítószer-kereskedés csak Nyugaton és az Amerikai Egyesült Államokban divatos, nem is beszélve a városi szubkultúráról és az alvilágról. Nálunk voltak ugyan olyan gócok, ahol a visszaesők két büntetés közt meghúzhatták magukat, s volt egy Tonhauser-féle bűnüldözői csoport – amely a szerveződőben lévő alvilággal és a cigánybűnözéssel foglalatoskodott –, de az egészet egyfajta belügyi romantika lengte körül. Moldova riportjaiból tudtuk meg, hogy bűn az élet, de a bűn létező valósága, úgy tűnt, elkerüli otthonainkat. A rendszerváltással legalább e téren utolértük Amerikát. Ma világnézettelen kiábrándultsággal üldözi a rendőr a bűnöst: a társadalmat és a bűnözőt elválasztó határvonal elveszőben.

Azt is meg kellett tanulnunk, hogy a szexuális aberráció tizenkét fő válfajának képviselői ugyanolyan húsból és vérből való emberek, mint bárki más. Régen bujkáltak, vagy hivatalosabban, „látens formáikhoz képest ismertté vált és vizsgálható jelenségeik csak elenyésző százalékot képviseltek”. Akadályt jelentett az ő védpajzsul felöltött „prüdériájuk”, és mint szakembereink mondták, a nemi elfajulás megnyilvánulási formái ezzel szinte áttekinthetetlenné váltak. Ma csak a tévét kell kinyitni, rámenni a világhálóra, vagy megnézni a melegek felvonulását: semmi prüdéria, a legnagyobb bajuk csak az lehet, hogy nem leszünk velük egy véleményen. Akkor ők voltak az álszentek, ma a kisember, aki kénytelen az egész komédiához jó képet vágni. Hogy világosan lássuk, miről is van szó, érdemes egy 1987-es kis belügyi szótárt felütni.

Bevezetőképp egy tanulságos mondat: „A szexuálaberráltak a jogsértők közé is besorolhatók, mert jelentős részük cselekménye ab ovo törvényt sért.” Homoszexuálisok, prostituáltak, pederaszták, nimfomániások, szadisták, mazochisták, fetisisták,
transzvesztiták, exhibicionisták, voyeur-ök, szodomiások, biszexuálisok – szól a felsorolás. A média megdolgoz minket: az élet élvezetéhez az általuk űzött nemi játékok éppúgy hozzátartozhatnak, mint a római császárok idején. A prüdéria, a szemlesütés tehát a mi térfelünkre került. A szemét lesütő kisember abban bízik, hogy az egész csak blöff, az élet szépsége és értelme egészen más. S elcsodálkozik azon, ha e szexuális játékok valamely túl lelkes űzője rács mögé kerül, miért nincs bűntudata. Csak a kriminológiai határt lépte túl.
A jövő számtalan jóslat, tudós-feltételezés bekövetkezését ígéri. Ebben benne van a világvége is. Azért nem árt józanabb dolgokra, például a történelem tanulságaira figyelni. Vigasztalásul mondom, hogy a hit közkatonáinak, a diakónusoknak és diakonisszáknak – akiknek működését első ízben Nagy Constantinus császár engedélyezte híres milánói ediktumában – ma is egyik legfontosabb feladatuk a pogányok megtérítése.

Tamáska Péter - magyarhirlap.hu