Feljegyzése szerint Bill morgott valamit a bajusza alatt az asszonyi hálátlanságról, majd amikor nagyapám azt is megkérdezte, hogy és mi van Tatanka Ijotakéval, vagyis Ülő Bika főnökkel, igaz-e, amit errefelé, az Alföldön beszélnek, hogy nem is megtébolyodott, hanem éhen halt a rezervátumban, mert a jenkik mind leöldösték a vadászható bölényeket, akkor Bölény Billy elvörösödött.

– Mi vagy te – nézett a nagyapámra –, valami átkozott vegetáriánus?

Nagyapám elmosolyodott. Vegetáriánus nem volt, viszont művelt, energikus férfi volt, akiről még az ellenfelei is elismerték, hogy különleges diplomata képességekkel megáldott ember. A vagyont nem örökölte, a maga erejéből lett gazdag, ahogy későbbi politikai sikereit sem a szerencsének, hanem intelligenciájának köszönhette: két évtizeden át volt szülővárosa, Orosháza országgyűlési képviselője. Mondom, mosolygott, és nem ütötte tovább a vasat, mert amit akart, kimondta, és tudta, hogy ha eredményt szeretne látni, jobb visszavonulnia, hogy a gondolat fészket rakhasson a másik fejében.

– Gyere – intett az akkor éppen hatvan esztendős William Frederick Codynak –, mutatok valamit.

Hátraballagtak a karámokhoz, ahol nagyapám megmutatta a vadnyugat hősének, aki a cirkusza szórólapjain azzal kérkedett, hogy egymaga végzett tízezer bölénnyel, megmutatta neki azokat a szürkemarhákat, melyeket maga tenyésztett, és amelyekkel sorra nyerte az érmeket Németország, Dánia és Albion állatbemutatóin. Ácsorogtak egy kicsit a karám akácrúdjaira könyökölve, talán elszívtak egy cigarettát, Cody talán a fiatalságára gondolt, a „nagy időkre”, a prérire, a nagyapámat viszont a jövő foglalkoztatta.

– Látod, ezredes – mondta, amikor látta, hogy vendége már nem fog megsértődni –, mi hiúk vagyunk. Te arra vagy büszke, amit elpusztítottál, én meg arra, amit a világra segítettem.

Nagyapám harmincnégy éves volt akkor, két méter magas óriás, egyetlen gramm fölösleges zsír nélkül száztíz kiló. Bár magában borítékolta a választ, és a lényeget illetően nem is tévedett, megkérdezte az amerikaitól, hogy miként lehetséges az, hogy valakinek, aki egy olyan hatalmas vállalkozást dirigál, mint amilyen a Vadnyugati Cirkusz, nincs külön embere, akit elküldhetne, ha vásárolni akar három lovat. Most Cody ezredes vigyorodott el, és úgy nézett a nagyapámra, mint akin végre fogást talált.

– Abban a kócerájban – mondta, és kiköpött – egy pónicsikó egyetlen szál farka szőre sem hullhat úgy, hogy én arról ne tudnék. A lovaimat pedig tízéves koromtól magam válogatom.

Buffalo Bill 1906 júniusában járt a nagyapámnál, akinek hamar feltűnt, hogy vendége, bár ügyesen leplezi, húzza a jobb lábát, a bal karját nehezen mozgatja, a nyakát pedig mereven tartja. Rákérdezett, hogy mi baja. Amikor megtudta, hogy az ezredest ízületi bántalmak kínozzák, homokfutóra ültette, és elkocsikázott vele a város melletti Gyopáros fürdőbe. A tónál komoly átalakítások zajlottak, kotorták a medret, stégeket és öltözőkabinokat ácsoltak, a vasúti mellékállomás kiépítése is akkoriban kezdődött, de ez nem akadályozta őket abban, hogy közel három órát töltsenek ott, hol a vízben áztatva magukat, hol meg fröccsözve, napozgatva vagy az árnyékban légfürdőzve. A cowboy csodálkozva látta, hogy a túlparton lovakat járatnak a vízben, és amikor nagyapám elmesélte neki, hogy léteznek olyan lóbajok, amelyeket a környék népe ősidők óta gyógyvízzel kezelget, az ezredes nem akart hinni a fülének.

– Hihetetlen – csóválta a fejét. – Itt gyógyfürdőbe járnak a lovak?

Miután nyélbe ütötték a vásárt, Bill megkérdezte a nagyapámat, tudna-e ajánlani valakit, aki otthonosan mozog a pusztában, mert szüksége lenne néhány csikósra. A vadnyugat egykori hőse kigondolta, hogy magyarországi körútján azzal is a nézők kedvében jár, hogy az indián, berber, török, arab, argentin, mongol, japán és kozák lovasok mellé betyárcsapatot szervez az előadásba. Ezért aztán szüksége volt néhány jó lovasra és a megfelelő kellékekre: bő gatyákra, fekete mellényekre, zsiványkalapokra és nehézostorokra. Utóbbit úgy nevezte: „mennydörgő ostor, ami úgy szól, mint Tyler Henry karabélya”. Nagyapám ismét hozatta a homokfutót, kikocsiztak a pusztákra, és a veterán cowboy most sem úszta meg a bemutatót: meg kellett csodálnia nagyapám dohányföldjeit és füllesztő hodályait, melyekre igen büszke volt, mert hosszas latolgatás után éppen az előző őszön szánta rá magát a nagybani dohánytermesztésre.

Hogy Buffalo Bill megtalálta-e a neki tetsző lovasokat az Orosháza környéki pusztákon, arról nem esik szó nagyapám feljegyzéseiben. Azt azonban tudjuk, hogy a Vadnyugati Cirkusz műsorán a lasszózás, állatterelés, a különböző lovas ügyességi számok, valamint a „bölényvadászat a prérin”, a „postakocsi kifosztása”, az „indián támadás fehér telepesek ellen” és más hasonló épületes műsorszámok mellett valóban feltűntek a lovakat terelő csikósok és a szabadságért „mennydörgő ostorral” küzdő szegénylegények is. Rejtély, hogy William Frederick Cody miként talált rá Csizmadia András nagyapámra, de találkozásukhoz köze kellett legyen Annie Oakley-nek: megmaradt egy fénykép, melyet a Wildwest Circusban dolgozó puskásnő a nagyapámnak dedikált.

A lóvásárlás és gyógyfürdőzés után egy hónappal, 1906. július derekán Buffalo Bill és a Vadnyugati Cirkusz – három különvonat, több száz ló, bölény, szarvas és antilop, valamint ezer ember, melyből úgy száz rézbőrű volt – már a másik hazában, Erdélyben turnézott. „Minálunk Kolozsvárott nem lopta magát a szívünkbe az amerikánus barátod – tudósított július 20-án, Segesváron kelt levelében nagyapám egyik pajtása. – Olyan rossz magyarsággal írt plakátokon hirdette magát, hogy belepirult a papiros, ráadásul Klausenburgnak titulálta a várost. Így akart tán kedveskedni a szászoknak, mert a magam szemével láttam a testvérnénje, Helen Cody könyvét a brassói és szebeni könyvesboltban, amit róla írt, és németre is lefordítottak.”

Húsz évvel később, 1928 márciusában nagyapám New Yorkban járt, részt vett a Kossuth-szobor avatóünnepségén, majd sokadmagával Washingtonba utazva a Fehér Ház kertjében kezet szorított az Amerikai Egyesült Államok elnökével. A kötelező programok után felkerekedett, hogy meglátogassa Annie Oakley-t, de az a találkozó már csak az égben jöhetett létre, mert a hajdani puskás asszonyt akkor már másfél éve eltemették Ohió és Indiana határán, Greenville-ben.