Majd amikor a kérdésekből kiderült, egykori sógora adott be ugyanezen a címen szakdolgozatot négy évvel korábban, így szólt a válasz: „Ha a Szabolcs annak idején arról írt dolgozatot, és mi ismertük egymást, akkor egészen valószínű, hogy láttam és olvashattam, és ha olvastam, akkor bolond lettem volna, hogy egyáltalán nem használom, persze…”

E két furcsa mondat között terül el Gyurcsány Ferenc.

És akkor most, mindjárt a legelején szögezzük le: Gyurcsány Ferenc nem felhasználta egykori sógora tisztességesen megírt szakdolgozatát, hanem egykori sógora tisztességesen megírt szakdolgozatát adta be a sajátjaként négy év elteltével, 1984-ben. A helyzet több mint valószínűleg ez – s hogy előkerül-e mindezen több mint valószínű feltételezést alátámasztó bizonyíték, nos, azt várjuk ki. Valami azt súgja nekem, hogy elő fog kerülni.

Ám addig is van néhány jámbor kérdés.

És nem a leginkább érintetthez – őhozzá nincsen miért kérdéseket intézni. Gyurcsány Ferenc ugyanis nem létezik. S bár ez a sommás megállapítás látszólag ellentétben áll az előbbi megállapítással, miszerint a két fent idézett mondat között terül el Gyurcsány Ferenc, de az ellentmondás csak látszólagos. Hiszen a fent idézett két mondat is a senki földjén lézeng. Odalent Hadész birodalmában, a Styx két partja között. Már csak azok fejében létezik, akik szerint az őszödi volt a „szenvedélyes igazságbeszéd”. S bár látszólag ők még számítanak, de valójában már egyáltalán nem számítanak. Ugyanis semmiféle lapot nem fognak nekik osztani abban a közelgő rettenetes világban, amelyet nagyrészt az ő becstelenségük és önimádatuk keltett életre.

De ettől még vannak kérdések.

Leginkább azokhoz, akik nagy élvezettel vettek részt Schmitt Pál likvidálásában. Tehát akkor tőlük kérdezem: hol késnek a vitriolos vezércikkek és publikációk, amelyek könyörtelenül rámutatnak a gyurcsányi hazugságok tarthatatlanságára? Hol van a szenvedélyes és kérlelhetetlen gúny, amely zárójelbe teszi az egész gyurcsányi életművet? (Pedig most nem kell ám olimpiai és világbajnokságokat zárójelbe tenni – csak egy szerencsétlen, valójában nem is létező alak „életművét”, amelynek egyetlen néven nevezhető igazsága a cezarománia és a súlyosan beteges komplexusok zárt rendszere.)

Hol maradnak a blogok és bloggerek, amelyek és akik a névtelenség jóleső, gyengéd, langyos biztonságába burkolózva bárkit bármivel meg is rágalmaznak, ha kell? Hol késnek ők, akiket néhány esztendeje még névtelen feljelentőkként és rágalmazókként vetett meg az emberiség, ma pedig véleményformáló tényező lett belőlük… Korunk hősei ők, mert korunk a becstelenség, kisszerűség és aljasság apoteózisa – de hát hol maradnak most, amikor itt az új préda? Nincsen nyilvánvalóbb és ordítóbb hazugsághalmaz a Gyurcsányénál, már megint, de akkor miért nem esik neki a hiénafalka? Valószínűleg azért, mert a sajátjaikat csak a legvégső esetben bántják. Mert – ahogy már sokszor idéztük a nagyszerű Albert Camus-t –, a bűn az erényt szólítja fel először önigazolásra.

De a kérdések mind itt maradnak. És ráégnek a Schmitt Pált kéjjel likvidálók leírhatatlanul aljas és ocsmány képére. Nem, ezek tényleg nem terroristák. A terrorizmus feltételez valamiféle iszonytató és igazolhatatlan bátorságot – de mégiscsak bátorságot. Az pedig ezekből hiányzik, és mindig is hiányzott.

Még egy nem létező alaktól is rettegnek. Nem őtőle magától, hanem a beléje vetített álmaik halálától. És éppen ez a legnagyobb gyávaság. És éppen ez hívta életre a közelgő iszonyatot.

De mi szögezzük le azért: a nem létező embernek nincsen létező szakdolgozata. S így nincsen létező diplomája. Furcsa is lett volna, ha akad a nyomorult életében egyetlen dolog, ami rendben van.

Így kerek a világ.