Mostanában azonban sokasodnak azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy aligha kerülhető el e „szent” alapelvek igen alapos felülvizsgálata.

Erre utal az a nagy port kavaró nyilatkozat, amelyet az angol Munkáspárt egyik vezetője tett, s amely az egész Európai Unión belül élénk vitákat keltett. „Látványos hiba volt az EU-szabályok által lehetővé tett átmeneti korlátozások nélkül beengedni Nagy-Britanniába a közép- és kelet-európai új uniós tagállamok munkavállalóit – írta Jack Straw, a brit Munkáspárt egyik legtekintélyesebb veterán politikusa, aki a 2004-es EU-bővítés idején külügyminiszter, előtte pedig belügyminiszter volt. – Jó szándékú politika volt, amelyet végül totálisan elrontottunk.

Az egyik látványos hiba, amelynek magam is részese voltam – bár nem egyedül –, az volt, hogy feloldottuk az átmeneti korlátozásokat az EU-ba 2004 közepén felvett kelet-európai országokkal, például Lengyelországgal és Magyarországgal szemben” – írta a jelenleg alsóházi képviselőként politizáló Straw. A munkáspárti honatya elismerte, hogy a későbbi fejlemények nyomán teljesen alkalmatlannak bizonyult az akkoriban egyébként megalapozottnak tartott kutatásra épülő brit belügyminisztériumi előrejelzés, amely évi 5-13 ezerre becsülte az új EU-tagállamokból Nagy-Britanniába érkező munkavállalók várható számát. Tekintettel arra, hogy például 2010-ben a nettó bevándorlás ezekből az országokból megközelítette a negyedmillió főt, újra kell fogalmazni az eddig követett stratégiát. Straw a korabeli munkáspárti brit kormány eddigi legmagasabb rangú egykori tagja, aki súlyos hibának minősítette a kelet-európai munkavállalók korlátozás nélküli beengedését a 2004-es EU-bővítés után.

 A Labour Party jelenlegi vezetője és miniszterelnök-jelöltje, Ed Miliband is kijelentette nemrégiben, hogy a Munkáspárt ma már nem engedné be korlátozás nélkül a közép- és kelet-európai EU-tagállamokból érkező munkavállalókat. Nagy-Britannia volt egyébként a legnagyobb olyan nyugati EU-tagország, amely 2004-ben a lehetséges átmeneti korlátozásokkal egyáltalán nem élve, azonnal megnyitotta munkapiacát az akkor uniós taggá vált nyolc közép- és kelet-európai ország, köztük Magyarország előtt. A Munkáspárthoz közeli Demos londoni kutatóműhely néhány hete közzétett tanulmánya szerint a 2004-es EU-bővítés utáni hét évben csaknem 1,5 millió munkavállaló érkezett a keleti tagállamokból Nagy-Britanniába, és közülük egymilliónyian tartósan letelepedtek ott. Az elemzés szerint „ez volt a legnagyobb békeidőbeli népvándorlás az európai történelemben”. Visszatekintve egyértelmű hiba volt eltekinteni az uniós szabályok által engedélyezett hétévi átmeneti korlátozás alkalmazásától – áll a Demos tanulmányában.

A történet persze csak a „jéghegy csúcsa”, de számos jel utal arra, hogy a termelési tényezők liberalizálása kezelhetetlen problémák okozójává válik, és nemcsak hogy nem járt a feltételezett pozitív következményekkel, de még súlyosbította is az egyébként sem túl jó helyzetet. Várható fordulat volt. Méghozzá azért, mert a liberalizálás egy eleve igen súlyos egyenlőtlenségekkel terhelt indulóállapot esetében a „nagyoknak” és „gazdagoknak” kedvez általában. Ha a tőke szabadon mozoghat, akkor értelemszerűen el is kezd áramlani arrafelé, ahol alacsonyabbak a költségek, vagyis kisebbek a bérek és az adóterhek, és ahol nincsenek bonyolult, csak jelentős áldozatokkal betartható szabályok. Azonban az is kiszámítható volt, hogy ha például az angol transznacionális tőke az alacsony bérek miatt jön Magyarországra, akkor előbb vagy utóbb az alacsony szinten konzervált magyar bérek következtében a magyar munkavállalók egyre nagyobb hányada viszont elmegy innen, például éppen Angliába. Vegyük észre, hogy a tőketulajdonosok érdekei maradéktalanul teljesülnek, ám az összes többi szereplő valamilyen mértékben vesztese lesz a folyamatnak.

Az angol állam és annak polgárai mindenképpen, de valójában a magyar állam és polgárai, de talán még maguk a ködös Albionba kitelepülő magyarok is. A tőke ugyanis extraprofitra tesz szert azokban az országokban, ahová éppen azért települ, hogy az alacsony bér és egyéb költségek nyomán ezt a profitot realizálja. Közben az „anyaországok” államai és állampolgárai (akinek zöme munkavállaló) kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, hisz a tőke távozása miatt csökken munkaalkalom, ráadásul az egyre kevesebb munkahelyet is inkább azok a bevándorlók fogják olcsón betölteni, akik éppen azért jöttek el abból az országból, ahová a tőke ment, hogy magasabb jövedelmet érjenek el.

Az állam egyre deficitesebb lesz, s ebben az öngerjesztő folyamatban tovább romlik a helyzet. Hasonló lepusztulás veszi kezdetét a tőke „célállomásaként” működő államban is. Ráadásul a szegény országból elvándorló munkaerő számára a magasabb bér nem képes ellensúlyozni azokat az egyéb anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi veszteségeket, amelyeket ez a lét okoz. A kör bezárul, és újra kiderül, hogy a „szabad áramlás” csak a már egyébként is éppen elég nagy hatalmú szereplők hatalmát növeli a többi szereplő rovására. Talán épp ideje, hogy szakítsunk ezekkel a pusztító elvekkel és a rájuk épülő gyakorlattal.

Bogár László – magyarhirlap.hu