- 808
Avagy hasznos tudnivalók mindazoknak, akik el- s megvetik korunk fogyasztói szokásait, régebbi korokéi iránt tisztelettel viseltetnek, s azok megismerése és netán felújitása végett cselekedni nem restek. Képzelje el a nyájas olvasó, hogy a kutyafejű tatárok teljes ötven évre megszállják szép hazánkat.
Avagy hasznos tudnivalók mindazoknak, akik el- s megvetik korunk fogyasztói szokásait, régebbi korokéi iránt tisztelettel viseltetnek, s azok megismerése és netán felújitása végett cselekedni nem restek. Képzelje el a nyájas olvasó, hogy a kutyafejű tatárok teljes ötven évre megszállják szép hazánkat. Mindenirányú gonoszságaikat azzal tetézik, hogy eredményesen betiltják és felszámolják méltán hires szakácsművészetünket a pásztor bográcsától a Gundelig. Az ellenállás eleinte heves és elkeseredett, de fokról-fokra győz a túlerő. Olyannyira, hogy a felszabadult magyar nép virslit dug a kiflijébe, és habos trágyalevet iszik hozzá. Mindnyájan tudjuk, hogy ez nem példázat, hanem tény (eltekintve a fogalmazásmódtól). Újjáépitkezésünk reményében kell az alábbiakat közreadnunk. A II. világháború előtt az országban sok helyen polgári és paraszti konyhákban ugyanúgy maguknak főzték a sört, mint ahogyan kenyerüket is maguk sütötték. Aki még fogyasztott házi kenyeret, az tudja, a zongora igen szegényes instrumentum a valódi és az ipari kenyér közötti különbség kifejezésére. A háborút követő inségben tűntek el a szükséges alapanyagok a boltokból. Élesztő nélkül lehet kenyeret sütni az előző sütésből félretett kovásszal. Tulajdonképpen hasonló módon sör is főzhető, de az már szakképzettséget kiván. És még valami fontosabbat: jókedvet. Meggyötört nagyanyáinknak egészen más gondjaik voltak: hová vitték a szomszédot? és mi megússzuk-e? Márpedig sör és rosszkedv többé- kevésbé kizárja egymást. Inkább többé. Bánatában az ember bort iszik, jókedve csak akkor van, ha választék is: sör vagy bor? Nos, borászatunk örvendetesen helyreállni látszik, de: hol a sörünk? Néhány esztendeje a nagyszerű nótafa, mesemondó és néprajztudós Berecz András a pécsi borfesztiválon fura figurákkal akadt össze. Nagydarab, vidám fickók valami egzotikus viseletben, és sört akarnak inni. Közvetitőnyelveken magyarázzák nekik, hogy ez itt egy borfesztivál, mire ők: persze, azért vagyunk itt, na de nem lehet mindig csak bort inni! Lassan kiderült, hogy valamely kies kaukázusi hazából érkeztek (a terrorizmushoz annyi közük van, mint nekünk a kutyafejű Szeva bácsi pénzmosásaihoz), és náluk napi gyakorlat a sörfőzés. Főznek világosat, barnát, erőset, alkoholmenteset, isszák nyáron hidegen, télen melegen. Hivatkozott Berecz Andrást ekkor elkapta a gépszij. Hiszen finnugor származtatásunkat ma már senki sem veszi komolyan, az összes adat és hagyomány egy kaukázusi Ó-magyarországra utal, hogy lehet, hogy egy másik ott honos nemzet ősi hagyománya a sörfőzés, mi meg semmit sem tudunk róla? Mivel Berecz alapos ember, kutatni kezdett. Először magát kérdezte meg: van-e, az általa ismert töméntelen sok dalban emlitése a sörnek? Az eredmény sajnos sovány: talán ha három előfordulás. Második nyom: összes egyéb hagyományaink. Itt már biztató a kép, hiszen régi irásainkban közhelyszámba megy a jóféle méhser emlitése, de gondoljunk csak Komló városára: nevét csak nem a szlávoktól kapta? Tehát igenis van sörös hagyományunk! Csakhogy ez nem a néprajzi kutató területe. Harmadszorra felmerült: vajon velünk etnikailag- kulturálisan rokon népeknél mi a helyzet? Kutatási célként gyakorlati okoknál fogva Csuvasországra esett választása. A csuvas nép mindenfajta történeti iskola szerint valamiképp rokonunk, ráadásul hazájuk nagyjából egybeesik azzal a bizonyos Magna Hungáriával, ott a Volga- könyökben, és jelenleg békében élnek. Nos a Duna TV-től sikerült megkapnia a szükséges pénzt-paripát-fegyvert, s igy elutazni tanulmányútra. Úgy tudom, Berecz tervezi megirni tapasztalatait, ezért csak a legrövidebben: igen, söröznek. Kissé bővebben: ez a jobb sorsra érdemes nép hétszáz éve nyögi az orosz igát. S hogy milyen igát, arra csak egy sokat sejtető tényt emlitek: a mongol invázió alatt mongol szövetségben harcoltak. Ezekután kész csoda, hogy hirmondó maradt belőlök az orosz birodalomban. Ma már azonban meglehetős szabadságban élnek, hagyományaikat nem üldözik, legalábbis az oroszok nem. Uj ellenség pusztit, mint nálunk is, a globalizáció. Ez a hosszú és kegyetlen elnyomás kifejlesztett viszont egy a miénknél jóval elszántabb hagyományőrző mentalitást, melynek lépten-nyomon jelét is adják. Példa: magyar vendégeiket legbensőségesebb ritusaikra is meghivták, ahová jóérzésű ember természetesen nem visz felvevő apparátust. Ilyenkor kifejezetten megkérték, hogy hozza fényképezőgépét és használja is szorgalmasan, hisz nem tudják, lesz-e mégegy hasonló alkalom? Vissza a sörhöz: a jó csuvasok olyan kultuszt művelnek a sör körül, amely mindenféle néprajzos reményeket meghalad. Természetesen otthon főzik, fogyasztásához külön e célra készült (gyönyörű faragásokkal diszitett) faedényeket használnak: a kacsát, mely húsz-harminc literes, és az asztal közepén van a helye. Ebből mereget tetszése szerint a körben danászó férfinép, ki-ki saját maga faragta sörcsanakját használva. Szokásos köszöntés ivás előtt: "arcal a jónak- háttal a rossznak!" Azután hajnalig szólnak a sördalok... Mindezeken túl pedig jelen irományunk apropóját ez adta: meghallgatva Berecz egy előadását, szerzőnek rögtön felmerült szikár elméjében: hányszor hallottam atyámtól, miként durrogtak szét némely engedetlen palackok nagymama spájzában, midőn a jóféle barna sör érett bennök! (Mérnök urak, ha alagútfúrásra vállakoznak, és lehetséges, két irányból kezdik a vágatot hajtani, s azok rendesen össze is találkoznak.) Kezdjünk hát új nyomot sörügyben, és kérdezzük meg a még élő időseket: mit tudnak? Az eredmény döbbenetes: tulajdon édesanyám most először közölte, hogy természetesen őnáluk is főztek! Egyik nagynéném pedig egyszerűen előszedte anyósától megörökölt receptes füzetét, és a kezembe nyomta. Két sörrecept van benne. Ezek után kérdezősködni kezdtünk ismeretségi körünkben: a megkérdezett középkorú személyek minden másodika tud valamit szüleitől a témában. Kialakult valamelyes kép a sörfőzés területi elterjedtségéről: valószinűséggel állitható, hogy hegyes-dombos vidékeinken széleskörben gyakorolták, viszont teljesen ismeretlen az Alföldön és a történelmi Pesten. (Azon a Pesten, ahol százvalahány éve a német még népnyelv volt! Ennyit a német sörkultuszról.) Itt azután megállt a tudományunk. Nem vagyunk függetlenek, és kellő felkészültség hiján szó sem lehet komolyan vehető, pl. valamely területet átfogóan vizsgáló tudományos felmérésről. Akkor hát miért kell mégis foglalkozni a dologgal? Boros nép vagyunk, vagy mifene, mi termeljük a királyok borát, ez aztán a kultúra, elég büszkeség ez nekünk?! De talán mégsem. Kultúra alatt mást is értünk, sőt inkább mást, mint valamely tevékenységnek a tökélyre fejlesztését. Mértékadónak Hamvas Bélát tekintjük, aki nem szó szerint, de lényegében igy fogalmaz: kultúra az összes művelt tevékenységek közötti nagyfokú összhang. Ezt akkor is le kell szögeznünk, ha itt és most még nem fogunk erre a magasságra jutni. Itt és most azt a feltételezést fogalmazzuk meg, hogy a magyar kultúrának sajátossága, többek között, egy nagyfokú sokoldalúság. Tehát kultúránk számtalan eleme, mely más népeknél is előfordul, nem feltétlenül átvétel, hanem ennek a sokoldalúságnak az illusztrációja. Bizonyos művészeti-technikai tevékenységek: épitészet-szobrászat látszólagos hiánya középkorunkban nem bizonyitja azok tényleges hiányát, ellenkezőleg, a tervszerű pusztitás bizonyitott. Visszatérve a sörhöz: Tény, hogy ma a gasztronómia tudománya a világban három nagy konyhát tart számon: a kinait, a franciát és az erdélyit. Tehát nem a magyart, mert bár az átfedés kétségtelen, de a különállás is: Erdély levegője, egész szellemisége ma is, korábban még inkább, eltér, sokkal bonyolultabb, titokzatosabb, mint az anyaországé. S ezt az atmoszférát tükrözi az erdélyi konyha is természetesen. De mi a helyzet az anyaországban? A jelenlegi állapotok szerint csikós-gulyás-fokos, legalábbis a nagyvilág szemében, amely három fogalom tulajdonképpen remekül jellemzi is hagyományaink egy fontos rétegét. De ismét vegyük elő Hamvas Bélát, tőle is a sajnos alig-alig ismert Öt géniusz-t. Röviden: van egy tudomány, a szellemföldrajz, mely tájaknak egzakt módon le nem irható, szinte transzcendens jellemzőit tárgyalja. (Azért szinte, mert a táj szellemiségének érzékelésére korunk embere általában képtelen. Ily képességekkel csak gyermekek birnak, ők is csak addig az életkorig, mig a felnőtt világ sikerrel kiöli belőlük azt. Ritka kivételként egyesek megőrizhetik gyermeki érzékenységüket a szellemiek iránt, mint Hamvas, de ne reménykedj, nyájas olvasó: Te nem tartozol közéjük). Szóval: a Kárpátokon belül Európa nyolc géniuszából öt működik: a nyugati, a mediterrán, az északi, a bizánci és az ázsiai szteppe géniusza. Ez a kivételes helyzet: nyolcból ötöt birni, különleges lehetőség és egyben felelősség is. Hamvas szerint egyenesen küldetésünk az öt géniusz közötti összhang megvalósitása, azok életünkbe, mindennapjainkba történő beépitése. Ezek jellemzésére és területi elhelyezkedését ismertetni itt nem vállalkozunk, megteszi azt a szerző, csak érintőlegesen: Erdély egészében a bizánci kultúrkör része. Tehát az a kitűnő erdélyi konyha is. Hol marad akkor a másik négy kultúrkör? Mert a fent emlitett idegenforgalmi közhely csakis a Kárpát-medence sik vidékeit kitöltő ázsiai, helyesebben turáni géniuszra jellemző. Hisszük, hogy egy, kultúránktól látszólag idegen, de a közelmúltban nyilvánvalóan létező és gyakorolt tevékenység -a sörfőzés- közelebb visz a Hamvas által megfogalmazott célhoz, és egyúttal hozzásegit eredeti kultúránk jobb megismeréséhez, mely a köztudatban élőnél lényegesen sokoldalúbb és az összes ismertnél európaibb- mert a nyugati kultúrkör, bármily sikeres is mostanában, csak egy a nyolc közül.
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
Hozzászólások