Ma 2017 április 28. Valéria napja van. Holnap Péter napja lesz.

Bűnrészesek

Flag
Még nincs értékelve

Bulgakov világhírű regényében, A Mester és Margaritában vezérmotívum Jesua Ha-Norci, azaz Jézus Krisztus és Pilátus dialógusa, voltaképpen Jézus pere.

A párbeszéd Jézus kivégzésével sem ér véget: „…az úton vörös bélésű, fehér palástos férfi indul el, egyenesen a hold felé. Mellette rongyos chitonba öltözött, veréstől eltorzult, összekarmolt arcú fiatal férfi lépked. Beszélgetnek, vitatkoznak nagy hévvel, látszik, hogy szeretnének valamit tisztázni egymás között. – Istenek, istenek! – mondja a palástos, dölyfös arcát a fiatalabbik felé fordítva. – Micsoda fertelmes halál! De mondd meg, kérlek – és arca dölyfösből esdeklővé változik –, mondd, ugye ez a kivégzés nem történt meg igazán? Könyörögve kérlek, mondd, hogy nem volt! – Persze hogy nem volt – feleli fátyolos hangon a másik. – Rémlátomás volt csupán.”


Persze hogy volt. Mindezt a professzor már betegen, az injekció hatására vizionálja csak a regény végén. Volt kivégzés, méghozzá a világ egyik legfurcsább bűnvádi eljárásának következtében. A történelem egyetlen koncepciós perének sem voltak – és nem is lesznek – olyan következményei, mint ennek a két évezreddel ezelőttinek. És egyetlen pernek sincs akkora irodalma, mint Jézusénak. A magyar könyvpiacon az utóbbi években több figyelemre méltó munka is megjelent ezzel kapcsolatban, bár a szükségesnél talán kevesebb. Hogy mennyi szükséges? Amennyi eloszlatja a Jézus személyével kapcsolatos tudatlanságot. Az utóbbi két évtizedben még a hivatalos ateizmuson is túltevő ostoba és blaszfém megállapítások jelentek meg Jézus kivégzésével kapcsolatban. Az idén év elején például bejárta a világsajtót a New Humanist magazin kommentárjával útra bocsátott ostobaság, hogy egy angol lelkész eltávolította templomából a feszületet, nehogy megijedjenek tőle a kisgyermekek. Kifejezetten az idei nagyböjtre-húsvétra időzítve jelentette meg a hazai könyvpiacon a Corvina Kiadó a svéd orvos és filmrendező, Lena Einhorn Mi történt a damaszkuszi úton? című könyvét, amely nem kisebb feladatot vállalt, mint hogy azt bizonyítsa, Jézus nem is létezett.
Jézus élete, pere és kivégzése ma is ugyanannyira zavarba ejtő a különféle ateista ideológiai áramlatok számára, mint a feltámadás; ezért van az, hogy puszta létezését is igyekeznek kétségbe vonni. Persze a teljes tagadás a források miatt és a forráskritika fejlődése következtében ma már nehezen képviselhető álláspont, de azért néhány véletlen vagy szándékolt félreértés, eredetieskedő nézet kiirthatatlanul virulensnek mutatkozik. Ilyen Samuel G. F. Brandon ókori alapokról újjáélesztett több évtizedes elmélete, amely szerint Jézus veszélyes politikai lázadó volt, fegyveres felkelés szítása miatt ítélték halálra és végezték ki. A szerző szerint ennek világos jele, hogy egyik tanítványa, Simon zelóta volt. Brandon az elméletét alátámasztó bizonyítékok közé sorolja a jeruzsálemi templom árusoktól való megtisztítását is, mivel szerinte ez a Mester fegyveres támadása volt a zsidó kultusz legfőbb központja ellen. Ezek után nem csoda, hogy mind a zsidók, mind a rómaiak ellenségei lettek Jézusnak – legalábbis Brandon szerint.


Nos, ilyen és ehhez hasonló képtelenségek cáfolatát is olvashatjuk Sáry Pál Bűnvádi eljárások az Újszövetségben című, a Szent István Társulatnál immáron több kiadásban is megjelent könyvében. A munka fő értéke persze nem ez, bár egyáltalán nem haszontalan a zavarba ejtően sokféle elméletek legmarkánsabbjainak ismertetése. De ami miatt érdemes figyelmesen elolvasni ezt a munkát, az a képzett jogász-jogtörténész hittel megírt, egyszerre tudományos, de könnyen befogadható elemzése Jézus peréről, illetve a Szent Pál elleni eljárásokról. Ilyen hatalmas szakirodalommal rendelkező kérdés új feldolgozása láttán óhatatlanul is megfogalmazódik az olvasóban, vajon lehet-e újat mondani a témában. Valószínűleg nemigen, de talán nem is ez volt a szerző célja. Éppen akkor csúszott volna zsákutcába, ha – Brandonhoz hasonlóan – a mindenároni eredetieskedést választja. Ennél a témánál ugyanis csak a legnagyobb alázattal lehet eredeti álláspontot megfogalmazni. Sáry Pál a forrásokat vizsgálva megállapította, hogy Jézus perében először a zsidó főtanács döntött, ám a halálos ítéletet nem hajthatták végre, mert a római megszállás miatt ez nem lett volna jogszerű. Így került Jézus Pilátus elé, de a prokurátor a lakóhely szerint illetékes bírói fórumra, vagyis Heródeshez küldte a vádlottat, hogy megmenekedjen az ítélkezés terhétől. Csakhogy Heródes sem vállalta a hálátlan feladatot, és mivel a főpapok által feltüzelt nép elutasította a Jézusnak felajánlott kegyelem lehetőségét, a helytartó engedett a nyomásnak, és Jézus Krisztust keresztre küldte. Ez alapján egyértelmű, hogy a felelősség Annást, Kaifást és a körükhöz tartozó főpapokat terheli.
A felelősség kérdése foglalkoztatja leginkább Haim Cohent, Izrael volt igazságügy-miniszterét, akinek Jézus Krisztus pöre című, magánkiadásban napvilágot látott munkáját néhány éve már magyarul is olvashatjuk Lászlóffy Aladár fordításában. Sáry Pálhoz képest Cohen ellentétes következtetésekre jutott. Szerinte Jézus letartóztatását nem rendelhette el a főtanács, a szanhedrin, mert az ünnep előestéjén ilyesmivel aligha foglalkoztak a jeruzsálemi főemberek és rabbik, és az is valószerűtlen, hogy a hetvenegy tagú grémium ítélkezzen a pészah előtti időben. Cohen szerint az evangéliumok beszámolóinak ellentmondásaiból is arra következtethetünk, hogy máshogyan történt Jézus elfogatása. Az ismert jogtudós úgy véli, magyarázatra szorul, hogy éjszakára miért nem bilincselték meg Jézust, tehát lényegében miért bocsátották szabadon.
Az sem világos, hogy ha a rómaiak fogták el Jézus Krisztust, miért vitték éjszaka a főpap házába, ha viszont a zsidók, akkor miért működtek közre a rómaiak a letartóztatásnál. Nos, a számtalan kérdést Cohen szerint az a tény magyarázza meg, hogy Jézust elsősorban a rómaiak kívánták elveszejteni, a szanhedrin viszont éppen azon munkálkodott, hogy megszabadítsák. A főpapnak az volt az érdeke a szerző szerint, hogy felmentő ítélet szülessen, mert Jézus népszerű volt a nép a körében. Cohen úgy véli, nem akarhatta a főtanács, hogy Pilátushoz kerüljön az ítélkezés, mert ezzel lényegében azt ismerte volna el, hogy alkalmatlan a rend fenntartására. A nagyszabású terv megvalósítása érdekében csupán annyit kértek Jézustól, hogy ne vádolja magát Pilátus előtt. Ám Jézus arra a kérdésre – „Te vagy-e a Krisztus (messiás)?” – ezt válaszolta: „Én vagyok” – és ettől kezdve a zsidó elöljárók kényszerpályára kerültek. A főpap azonban nem a káromlás miatt szaggatta meg ruháit, hanem dühében, hogy nem tud Jézuson segíteni.
Cohen könyve mindvégig konzekvens, ám szenvedélyes védőbeszédének logikája a legfontosabb pontokon olyan hipotézisekre támaszkodik, amelyek vélhetően tévesek. Azon elgondolása például, hogy az evangéliumok szerzői, Máté, Márk, Lukács és János a római hatalomtól való félelmükben keltették azt a látszatot, mintha Pilátus ítélete mögött a zsidó tanács áskálódása és a nép állhatatlansága állana, nem veszi figyelembe az újszövetségi szövegek keletkezésének módját, helyét és idejét. A tömeglélektant ismerők számára kifejezetten érthetetlen Cohennek az a véleménye, hogy az a tömeg, amelyik megkedvelte Jézust, nem követelhette a virágvasárnapi bevonulást követően néhány nappal később a halálát. És az érveket még nagyon sokáig lehetne sorolni.

Cohen alapvetően jó szándékú, ám maga a szándék, az erős és érdekes prekoncepció elhomályosítja ítélőképességét, és a szerző talán észre sem veszi, de egy idő múlva már minden kis adatot a hipotézis alátámasztására csűr és csavar.
Barsi Balázs nemrég megjelent, Jézus pere című, elmélkedéssorozatot tartalmazó könyvében mindjárt a legelején megvizsgálja azt a kérdést, hogy mitől tűnik úgy, mintha az evangéliumok tendenciózusan hangsúlyozni kívánnák a kivégzésben részt vevő zsidók felelősségét és kisebbíteni akarnák a rómaiakét. A szerző szerint ennek nagyon is érthető emberi okai vannak. De nem a gyávaság, az evangélistáknak a megszálló rómaiaktól való félelme – ahogy Cohen feltételezte, hanem épp az első keresztények farizeusok általi üldöztetése, illetve a tömegestül megtérő pogányok. A keresztséget fölvevő rómaiakat az evangélisták érthetően nem nevezik Pilátus tettestársainak. De akkor ki a felelős? „Azt mindenesetre bármifajta félreértés elkerülése végett fontosnak tartom előrebocsátani – írja a ferences szerzetes –, hogy egyetlen nép, sem a zsidóság, sem a rómaiak vagy más pogányok egyetemesen nem vádolhatók Krisztus megölésével, pláne nem istengyilkossággal, mint ahogyan azt sem lehet állítani, hogy a holokausztért a német népet vagy a magyar zsidók elhurcolásáért a magyarság egészét kollektív felelősség terheli. Más szinten ugyanakkor létezik egyetemes felelősség: mindannyian bűnrészesek vagyunk Jézus Krisztus halálában…”
Azt hiszem, ez az idézett részlet mutatja meg az igazi különbséget Jézus perének megítélésével kapcsolatban a jogászi, a történészi és a hitbeli megközelítés között. Mert sokféleképpen megállapítható a felelősség köre, vádolható Júdás, a zsidó tanács néhány tagja vagy Pilátus; de az örökké folyamatban lévő, el nem évülő és véget nem érő pernek nem ez a legfőbb tanulsága, hanem az a nagy, közös bűnrészesség, amelyet épp a felelősök keresésével igyekszünk újra meg újra áthárítani.

Fáy Zoltán, mno.hu