Mi tagadás, e sorok írója is így van ezzel, és nem is csak azért, mert szívesebben időzik bájos medvebocsok, elegáns tigriskirálynők és különös erszényes ördögök televíziós társaságában, hanem mert a történelmi ismeretterjesztésnek más formáit szokta meg, mint amilyeneket az országszerte csak Natgeónak becézett tévétársaság előnyben részesít. Natgeóék ugyanis – a gyengébbek kedvéért? – még akkor is megrendezik a bemutatni kívánt történelmi eseményeket, ha mérhetetlen mennyiségű hiteles dokumentum van a birtokukban. A korhű kosztümökbe bújtatott segédszínészek segítségével megidézett história azonban nemhogy nem vonzza a nézőközönséget, de gyakran inkább eltereli a figyelmüket a lényegről. Félreértéseket és téveszméket csihol, az ismeretterjesztés tárgyszerűségét kérdőjelezi meg. Tudásunk ily módon nem hogy nem gazdagodik, hanem csak csorbul, sekélyesedik.

November eleje óta fut a magyarországi National Geographic Channel műsorán az a négyrészes sorozat, a Háború az Atlanti-óceánon című produkció, amelyik a II. világháború oly kevéssé ismert fejezetét mutatja be. Azokat a tenger mélyén és a víz felszínén folytatott csatákat, amelyeknek a veszteségeit felmérni is lehetetlen. A négyórányi összeállításban történészek elemzik, túlélők és szemtanúk beszélik el azokat a rettenetes összecsapásokat, amelyeket a német hadihajók – tenger alatti „farkasfalkák”, U-boatok – vívtak azokkal a kereskedelmihajó-konvojokkal, amelyek hadihajók kíséretében szállították a Hitlernek Nyugat-Európában egyedül ellenálló angoloknak a túléléshez, de a harc folytatásához is nélkülözhetetlen muníciót. Fegyvert, üzemanyagot, talán élelmiszert is…

A korabeli német hadvezetés logikája szerint Nagy-Britannia ellenállása csak akkor törhető le, ha az amerikai kontinens irányából, Kanadából és az Egyesült Államokból tengeri szállítmányként érkező, létfontosságú utánpótlás nem ér célba. Ezért azután – noha Hitlert elsősorban a szárazföldi háború érdekelte, a tengeri küzdelmet amolyan szükséges mellékakcióként könyvelte el – a németek csatatérré változtatták az Atlanti-óceánt. A brit haditengerészet, „a préda”, hogy a harcot állni tudja a német túlerővel szemben, fantasztikus technológiai fejlesztésbe kezdett; olyan radar- és fényszórórendszert fejlesztett ki, amely a német tengeralattjárók felderítésére és megvilágítására kiválóan alkalmas volt.

A hadiszerencse is a kezükre játszott: amikor a világ legjobban felszerelt hadihajóját, a Bismarckot kilőtték, a maradványaiból olyan titkosító gépet tudtak kimenteni, az Enigmát, aminek a segítségével voltaképpen a németek minden kódolt haditervét értelmezni lehetett. A történészek azt állítják, ez a „zsákmány” legalább két esztendővel megrövidítette a II. világháborút. A német hadvezetés az árulót keresi, aki a titkaikat kibeszéli, s biztos, ami biztos, ők is fantasztikus technológiai fejlesztésbe kezdenek. Hitler meg Karl Dönitz tengernagyot teszi meg a német haditengerészet főparancsnokává.

Az 1891 és 1980 között élt Dönitz roppant tehetséges ember lehetett. Soha nem volt a nemzetiszocialista párt tagja, mégis magas posztokra jutott. Hitler öngyilkosságát követően huszonvalahány napig ő volt Németország elnöke. Azt azonban már nem adta meg a sors neki – nem úgy, mint kedves beosztottjának, Reinhard Hardegennek –, hogy az Atlanti-óceánon folytatott háborúról szóló televíziós összeállításban személyesen is megszólaljon. Nagy kérdés persze, hogy mit tudott volna – mondjuk – az 1943-as esztendőről mondani, amikor több német tengeralattjáró cirkált az Atlanti-óceán mélyén, nem is igazán messze Amerika partjaitól, mint valaha. Ő is mosolyogva sztorizott volna, mint Hardegen, aki mint az egyik német U-boat kapitánya 22 hajót süllyesztett el, és körülbelül 116 ezer tonna súlyú rakományt semmisített meg? (Egyébként pedig a háború végén a britek hadifoglya lett, 1946-ban tért vissza a szülővárosába, Brémába, amelynek aztán harminckét éven át volt a kereszténydemokrata parlamenti képviselője.)

A november folyamán oly gyakran vetített négyrészes sorozat készítői mindenesetre Dönitzet is „képbe hozták”, a szikár színésznek, aki a tengernagyot megjelenítette, azt kellett eljátszania, hogy a főparancsnok a német veszteségek hírére, lehajtott fejjel miként töprenkedett, tengermélyi farkasfalkájának harci sikerei után hogyan koccintgatott. Vörösborral, meghatóan fiatal fiúk társaságában. Mindig ugyanazoknak a meghatóan fiatal fiúknak a meghitt körében…

Nem tudom, hogy ezzel az oly gyakran ismételt jelenettel mit akartak a film készítői a néző tudomására hozni. De azt igen, hogy az ilyen és ezekhez hasonló bejátszásokkal voltaképpen semmit sem mondtak el. Nem úgy, mint a mindkét oldalról szóra bírt, angol, amerikai és német katonák, Eric Brown, Peter Petersen, Ken Ramsden, Molnár József (!) és társaik. „Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak”. Elbeszélik, hogy mentették ki a tengerből azokat a matrózokat, állítólagos ellenségeiket, akik a találatot kapott hajókról mentőcsónakokban menekültek. Még ma is bánják, hogy – például a Bismarck mintegy 2200 fős legénységéből mindössze 82 fiút tudtak a hajójukra venni. Az egyiket a sebészeik egész éjjel operálták, mégsem tudták az életét megmenteni. Másnap reggel tengerészhez méltó temetésen búcsúztatták, német lobogó alatt. A gyászdalt szájharmonikán fújta az egyik bajtársa… Ember volt, még ha német is – mondja, aki a történetet a National Geographic Channel kamerái előtt felidézte.

Igen, az Atlanti-óceánon folytatott világháborút ezek az egyszerű, nemegyszer botladozó szavakkal előadott visszaemlékezések tudják a leghitelesebben megörökíteni. Ha háttérként korabeli filmhíradórészleteket is kap a néző, régi fényképeket arról a nemzedékről, amelyiknek az ifjúságát törte ketté a háború, teljes lesz a kép: íme, ilyen a háború. Véres, mocskos, tékozló és ostoba. Kosztolányi Dezsővel szólva: okulhatunk „mindannyian e példán”. Még ha kicsit hibás is e példa, s a természetfilmjeiért szeretett National Geographic Channel szállítja, akkor is.

mno.hu- Lőcsei Gabriella