2010. 01. 16.
Hol volt, hol nem volt, Dunán innen, Dunán túl, ahol a kurtafarkú,
csíkoshátú kismalac túr, élt egyszer Róbert bácsi, az öreg erdész.
Háza a falu szélén állt, hogy közelebb legyen az erdőhöz, és benne
kedvenc állataihoz. Egész életében ezt a hivatást űzte, el is szokott
a várostól, nem tűrte a zajt, bűzt, ami ott van. Az egész csúf
fővárosból egyetlen dolgot szeretett csak, felnőtt fiát és annak
családját. Legszebb napjai azok voltak, amikor legalább két-három
unokája tartott vele erdei útjaira. Ma is, egy csikorgóan hideg téli
napon, újév után egyel, itt van az egész család. Fontos dolga van az
öregnek: fel kell töltenie a környék vadetetőit, mert bizony pusztul
ám az erdei jószág, ha az ember nem gondoskodik róla ebben a szigorú
időben.
Korábban kelt, mint a falubéli kakasok. Mi oka lehet, mikor
látszólag mindenki alszik? Tudják már a gyerekek is: a lovak bizony
hajnali három órakor már nyugtalankodnak, ha nincs ott a jászlukban a
reggelijük. Meleg kakaóval, akarom mondani, nyáron gyűjtött ropogós
szénával kezdik a hosszú munkanapot. Következik sorban a népes
állatsereglet: először a baromfiak, tyúkok, libák kapják meg a
kendermagot, utánuk a két vad, Bambi, a nyáron idetévedt őzsuta (lábát
törte, mikor elvetemült rabsicok csapdába ejtették), aztán meg Ödön, a
már másfél éves vaddisznó-emse (neki meg az anyját lőtték ki időnek
előtte lelkiismeretlen vendégvadászok) örülhet a hajában főtt
krumplinak. A többiekről, kutyáról-macskáról már majd a később kelő
unokák gondoskodnak. Legnagyobb munkája ezután következik: magasra
rakja a szekeret szénával. Ez fiatalabbnak is kemény feladat lenne, de
az öreg jól bírja magát!
Róbert bácsi most visszamegy a házba, először magát szedi rendbe.
Egész napi, két személyre való élelmüket a konyhaasztalra kikészítve
találja, menye gondos háziasszony. Puskáját maga készíti ki, ahhoz nem
nyúlhat más, csak ő és Kristóf, az unokák közül nem a legidősebb, de a
legkomolyabb legény.
Fél hatkor lábujjhegyen megy be a vendégszobába. Alig tudja
megtalálni a sok szuszogó gyerek között Marci bozontos fejét. A
többieken óvatosan megigazítja a takarót, Marcit szelíden megböködi:
-Ébresztő, vitézem!
-Nyííí... a válasz. De nem sokáig duzzog a legényke, mert amint
szemét kinyitja, és felismeri nagypapa báránybőr bekecsét, rögtön
tudja a dolgát. A fürdőszobába már futna, ha az öreg vissza nem
tartaná, nehogy zajával felébressze a többieket. Menetkész a kiskölyök
tíz perc alatt.
Utoljára az előszobába kikészített holmikat nyalábolják fel. Meleg
takarók a bakra, az elemózsia, és egy, még a nyáron barkácsolt
madáretető, a hozzávaló kis kosárnyi mindenféle maggal,
szalonna-bőrrel. Az egészet leteszik a tornácon, és behúzzák maguk
mögött az ajtót, mert a lovak következnek, és az bizony nesszel jár.
A befogásnál a gyerek nem segíthet, mert nagy az állat, Marci meg
még nincs százhúsz centi sem, és bizony hiába kezes a jószág, de
esetlen, mint minden ujjonjáró.
Amikor kifordulnak a ház előtti útra, Marci visszatekint egy
pillanatra: ablakuk meglibbenő függönye mögött mintha kócos fejeket
látna. Aztán lekanyarodnak a mellékútra, és már az erdőben járnak.
Éledeznek a vadak, de ők még nem látják: Marci a szénában alszik,
nagyapja gondosan betakarta, hiszen még háromnegyed óra is eltelik,
míg elérik az első etetőt.
S ezt már megrakta, mikor Marci kidugta kócos fejét a szalmából. De
itt nem szállhatott le, rögtön indultak tovább. Egy órai utazás után
nagypapa váratlanul megállította a fogatot. Marcit leszállította, a
lovakra pokrócokat terített.
-Most legyél nagyon csendben, és nézd meg, hova teszed a lábad, ne
csapj zajt.
Így mentek, a fogatot hátrahagyva, úgy tíz percig. Ekkor látták meg
a következő erdei jászlat, még messziről, a cserjék közül alig
kivehetően. És az etető körül már ott álldogált néhány szarvastehén!
Némi szemlélődés után visszafordultak, ne várassák hiába a
jószágot. Mikor a szekérrel visszatértek, a rakodást elvégezték, Marci
is feladatához látott. A bakra felállva, egy alacsonyabb ágra
felakasztotta a madáretetőt, jól megrakva eledellel. Mivel még bőven
maradt mag, azt visszatette, hogy menet közben szórja széjjel.
A harmadik, utolsó etetőhöz dolguk végeztével, a fogatot ismét
hátrahagyva, fordultak vissza. Az öreg ezúttal második puskáját:
hosszú teleobjektívvel felszerelt fényképezőgépét vette elő, és az
előbbinél is nagyobb óvatossággal közelítették meg a helyszint. Marci
felnőtt fejjel sem fogja elfelejteni, amint szarvasok, vaddisznók és
őzek egymástól néhány méterre békésen falatoznak. Persze közben
megtartva az illő távolságot és erősorrendet! Róbert bácsi közben
remek fényképeket készített az állatokról, és megígérte, hogy Marcinak
is ad belőlük, hogy bevihesse az óvodába, had ámuljon a sok városi
gyerek.
Hátralévő útjukat beszélgetéssel töltötték, mert a fiút minden
érdekli, amivel nagypapa foglalkozik. Észre sem vette, hogy a patak
hídján áthajtva, a kertek alatt, hazaérkeztek. Hátulról hajtottak be
az udvarba, ott nagy ribilliót találtak. Az összes testvér és a
falubeli komák a kertben hógolyóztak. A csata roppant izgalmasan
állott: a Kristóf-csapat éppen most szorította ki hóvárából az "áruló"
Miklós-csapatot. De bezzeg vége lett a világháborúnak, amint meglátták
az érkezőket! Valamennyien köréjük sereglettek, ezer a kérdés. De
Marci csak egyet kérdez:
-Megetettétek-e a jószágot?
-Hűha!- Így kiált fel Kristóf -a teknőc még nem kapta meg járandóságát!
Azzal valahányan vannak, özönlenek be a házba. Itt azonban
"csapdába" esnek, anya fogadja őket:
-Csizmákat levenni, mars kezet mosni, az ebéd tálalva!
Az asztali áldást már nagypapa mondja, aki időközben kifogta a lovakat.
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
RSS
.jpg)
Kedves olvasóim, az ember ínséges időben tartalékaiból él. Fogadják
