2012. június 15-én hazatért korunk nagyszerű gondolkodója. E sorok írója vasárnap még dedikáltatott nála a Vörösmarty téri könyvvásárban, beszélgettünk egy keveset a világ válságos állapotáról, majd … jött a hír.

S most a nekrológ (s hogyan fejtené magyar gyökök útján értelmes magyar szóvá ezt is?) helyett had mutassam be egyik fő művét, a „Jel, jel, jel, avagy az ABC 30000 éves története” című kötet. Méltatni így kezdem: vállalt témájában, felvetett kérdésében, állításának bizonyításában egyedülálló, nincsen mihez hasonlítani. Nem azért merem ezt állítani, mert oly igen nagy a műveltségem, hanem mert bár vastagon ellentmond elterjedt nézeteknek, felrúg régi megszokásokat, komoly cáfolata máig nem jelent meg. Nem csak gondolkodása minőségében, de szakmai tisztességében is kivételes mű: azzal indul, hogy igazolja magát:

„Az írás múltjának feltárása ügyében jogos lehet a velem szembeni gyanú, ugyanis a matematika tanáraként (s egykori sakkozóként) filmrendező, festő, grafikus vagyok, animációs filmeket rendezek, szobrászkodom, zenét szerzek, két kultúrtörténeti-kultúrfilozófiai nagyesszé kötet, s egy kis verses könyvet is megjelentettem már (utóbbit csak gyerekeknek!), de még filmproducerként is dicsekedhetek néminemű nemzetközi hírnévvel. … Művész vagyok, s az írott jelek megjelenési formája bizony színtiszta művészeti probléma.”

11. old.

Ez után megfogalmaz egy tételt, amelynek bizonyítására szolgál a következő négyszáz oldal:

„Azok az emberek, akikről Sautuola állította elsőként, hogy képesek voltak remekművek festésére, nem csak festettek, hanem írtak is.” 17. old.

Utána módszertani meghatározásokkal karózza fel munkáját (és ezekhez következetesen tartja is magát):

„ Úgy írtam mondatról-mondatra a könyvemet, hogy egyetlen állításra sem építettem állítás-sorozatot. Így egy esetleges téves adat (például hamisítvány, nem hűséges másolat), egy íráslelet pár jelének hibás értékelése, a kútfők apró-cseprő tévedései stb., nem ingathatják meg a könyv alapvető következtetéseit.” 

17. old.

Bőséges kultúrtörténeti kitekintő után vág bele a fő irányba: valóban volt-e írása a korai embereknek, és ha volt, milyen volt az? Egészen bátor megoldással deríti fel a dolgot. Előbb alaposan körüljárja a létező írásrendszereket, megvizsgálja a betű fogalmát, és a levont következtetések, valamint egyszerű, de közismert/előre bemutatott geometriai elvek alapján megtervezi azt az ábécét, amely várhatóan alkalmas egy egész emberiség egyetemes használatára. S hogy szó ne érhesse a ház elejét, innentől -111-ik oldaltól végig, több mint háromszáz oldalon, a bizonyítással foglalkozik. Összeveti az általa tervezett, vélhetően általános használatra alkalmas ÁBC-t a legősibb barlangi festményeken előforduló jelekkel, majd időben előre haladva a világ nagy írásrendszereinek első előfordulásaival, nem kihagyva a mi „rovás”írásunkat sem. Itt csak annyit mondhatok, lesz meglepetés.

Összefoglalva, az ember egyetemes kultúrtörténetének egyik alapkérdését vette elő Varga Csaba. Művében igazolta személyét, bemutatta a problémát, vagyis feltette a kérdést, felvázolt egy általa ajánlott megoldást, majd a kötet terjedelmének háromnegyedében aprólékos részletességgel bizonyította feltételezésének helyességét. A mű fogalmazásának egyszerűsége, gondolatmenetének szikár következetessége és váratlan eredményének szoros bizonyítása kizár minden kétséget: az emberiség négy-ötezer évvel ez előttig egységes írást használt.

(Jel, jel, jel, avagy az ABC 30000 éves története, Fríg kiadó, 2001)

„Isten tündöklő világából küldöm üzenetemet. Egy olyan világból, ahol már nincs könny, fájdalom, ahol megnyugszik a lélek. Végtelen békességben, harmóniában, izzó, sistergő szeretetben élünk mi itt, a hazataláltak. A megnyugodtak, a mindent birtoklók. Bizony, amíg a Földön éltem, nyugtalan volt a szívem. Szükségszerűen nyugtalan.”     web-hang.hu  37/3883.               

Pogány István - Szerző a Flag Polgári Műhely tagja