A múlt század utolsó évtizedének első felében – sajnos jégkorongsportunk – rettenetes mélypontra került. A fedett jégpályák már – már nyomasztóvá váló hiánya, az idegenlégiósok által egyre inkább háttérbe szoruló felnőtt válogatott játékosok nekikeseredése, a rengeteg botrány – pályán és azon kívül, valamint a politikai helyzet változása miatt megjelenő új feltörekvő országok együttesen okozták a magyar válogatott minden addiginál erősebb visszaesését. Amíg a 60-as, 70-es, sőt egy ideig még a nyolcvanas évek is arról szóltak, hogy a mieink amolyan „B” csoport vége „C” csoport eleje kategóriába soroltattak be, addig 1991-92-től kezdve bizony azért kellett imádkozniuk a sportág barátainak, hogy nehogy szégyen - szemre kiessünk a már 4. osztályt jelentő D-be. Olyan nagyon fájó és kínos vereségek érték a „C” világbajnokságokon a magyar válogatottat – sajnos még csak nem is teljes a felsorolás – mint az 1991-es Észak-Korea elleni 2-6, vagy az egy évvel későbbi teljes összeomlás, amikor Ausztrália 8-1-re, Nagy-Britannia 14-3-ra vert minket. De a Szlovéniától 1993-ban kapott 14-2-es zakó ugyanúgy fekete betűkkel íródott a sportág hazai történetének lapjaira, ahogy az 1994-es Szlovákia elleni 0-10, illetve a Kazahsztán elleni 5-14 is.

Közben viszont azért derengett már valami kis fény az alagút végén; szép lassan kezdtek felnőttkorba lépni a dunaújvárosi Kercsó tanítványok, illetve Ocskay Gábor székesfehérvári neveltjei, mire pedig szép lassan feljutottak mellőlünk a szlovákok, meg az egykori szovjet utódállamok csapatai és újra lett reális esély a feljutásra, addigra meg is kaptuk – nyolc év után – ismét a rendezés jogát.

Ez az 1998-as egy olyan „C” csoportos világbajnokság volt ahol tulajdonképpen egy mérkőzésre kellett kihegyezni magát csapatunknak, hiszen reálisan nézve egyedül a székely hokisokkal teletűzdelt Románia jelenthetett akadályt a „B” csoport irányába.

 

De menjünk sorjában. A korábban egyik fő vetélytársunknak számító kínaiak ellen akkoriban már nem okozott gondot a győzelem, a BS-ben 7-1-re vertük őket. Ezután két meccs erejéig a két Fejér megyei város is vendégül láthatta a nemzeti csapatot; Dunaújvárosban a spanyolok ellen 6-1-re, Székesfehérvárott a Koreai Köztársaság ellen 6-0-ra diadalmaskodtunk. A Kína elleni két pontot vittük magunkkal a négyes döntőbe, amelynek hátralévő meccseire megint visszaköltöztek a csapatok a Budapest Sportcsarnokba.

Ekkor már megkezdődött a tulajdonképpeni őrségváltás a válogatottban, hiszen egyre inkább az 1975-76-77-es születésű, korábban ifjúsági szinten majdnem az „A” csoportba jutó későbbi aranygeneráció vitte a prímet felnőtt szinten is. Az Ő vezérletükkel – többek között Palkovics négy és Ladányi két góljának is köszönhetően – 14-0-ra tönkrevertük Litvániát és a remek gólkülönbségünknek köszönhetően, ahogy másfél évtizeddel korábban a kínaiaknak ellenünk, úgy most Románia ellen nekünk volt elegendő a döntetlen a feljutás kiharcolásához.

Ezen a végül megint aranybetűkkel íródó meccsen, a BS lelátóin helyet foglaló 8000 szurkoló valószínűleg mit sem tudott arról, hogy az akkor mindössze 18 esztendős kapuszseni, Szuper Levente lázasan állt a magyar ketrec elé. Mindenesetre azt a betegen is extázisban védő hálóőr sem tudta megakadályozni, hogy Románia egy harmad után 2-0-s előnybe kerüljön. Elúszni látszott a feljutás, ráadásul az egy évvel korábbi vb emléke is kísérthette a fiúkat, hiszen Észtországban éppen ilyen arányban maradtunk alul, déli szomszédunkkal szemben.

 

 

 

Ám ekkor jött egy remek húsz perc, és ahogy a korabeli felvételen is látható, fantasztikusan egymásra talált megint a közönség és a csapat.

Sorrendben Erdősi Péter, az utolsó világbajnokságán szereplő nagy öreg Ancsin János és a fiatal Szélig Viktor is betalált, így a befejező játékrészben már csak tartani kellett az eredményt. Másodszor is feljutott hazai jégen a magyar csapat – ami itthon, azóta sem sikerült, reméljük majd az idén – a végső dudaszót követő „vonatozás” a jégen pedig sokáig emlékezetes maradt.