A Skandináv országok sokáig nem törekedtek az Unióba. A háború utáni időszakban a svéd jóléti állam modellje sokaknak vonzónak tűnt. (Mintha Magyarország is átvette volna a svéd modellt. Legalább is, ami az adók nagyságát illeti). Skandinávia együttműködése sokban modellértékű lehetett az Uniónak. Ám az egység megbomlott, hiszen Finnország (Skandinávia sokáig legszegényebb országa) és Svédország uniós tag lett. Norvégia már több népszavazáson elutasította a csatlakozást. A tavalyi válság, mely hazánk mellett az izlandi gazdaságot is letaglózta, a jeges szigetet az Unió felé kergeti. Így lehet, hamarosan új taggal bővül az Unió.
Miközben Izland szomszédja, Grönland, mely amellett, hogy bolygónk legnagyobb szigete, a kicsiny Dánia gyarmata már három évtizede külön utat jár és kilépett az Unióból. (A félszázezernyi inuit és dán lakos féltette a halászati jogokat. Mindenesetre Grönland megér még egy klímaváltozott misét majd)
De evezzünk melegebb vizekre, esetleg a mediterránum vidékére. Hiszen itt Európa és Afrika néz egymással farkasszemet. Vajon az észak-afrikai országok az Unióba igyekeznek? Marokkó, Algéria, Líbia, Tunézia, Egyiptom?
Sokak szerint Izraelnek kulturális azonossága, a sok ezer szállal Európához való kötődése kapcsán mindenképpen Az Unióban a helye. (Beszédes, hogy pl. az Eurovíziós Dalfesztiválon, amely egy európai kulturális seregszemle, Izrael énekese is szerepel.) De Ha Izrael beférne az Unióba, akkor a sokkal közelebbi mediterrán arab országok miért nem? Talán azért, mert tökéletes demokráciák?
Marokkó például évtizedekkel ezelőtt megszállta Nyugat-Szaharát és nem is akaródzik neki kivonulni onnan. Algéria megmutatta, hogy veszélyes dolog a demokrácia, hiszen amikor talán másfél évtizede választásokat tartottak szélsőséges muzulmánok nyertek. A választásokat semmisnek tekintették és elkezdődött a terror az országban.
De a Maghreb országai talán csak távoli illúzióként élhetik meg az Uniós csatakozást. Nem úgy Törökország, mely kitartóan kopog Brüsszel ajtaján. S az Unió úgy tűnik, „törököt fogott”. Ha ajtót mutat a török kérelemnek, csak az iszlámisták malmára hajtja a vizet, s erősödik az Európa és keresztény ellenesség. S Európának nincs szüksége egy radikalizálódott iszlám országra a határainál, miközben milliószámra élnek területén törökök, főleg Németországban.
Ám ha tárt karokkal fogadják a törököket, az Európai Parlamentben rögvest a törököké lenne a legnépesebb küldöttség. Szükségünk van-e arra, hogy ők diktáljanak, s a jelenlegi francia-német tengely eltolódjon keletre? Vajon hiányzik-e nekünk, hogy határosak legyünk a tönkrevert Irakkal, a „félelmetes” Iránnal, a kaukázusi konfliktusokkal (apropó, a Grúzok is az Unióba igyekeznek!), nem is beszélve a Törökország által el nem ismert kurdok önállósági törekvéseivel.
Bár ebben az esetben az a „pikáns” helyzet állna elő, hogy az Unió nyugati végén a baszkok, keleti felén pedig a kurdok, két évezrede ott élő nép küzdene az önálló államiságért. Mely – valljuk be – nem annyira fontos az egységesülő Európának...
S ha a törökök mellett Ukrajna is tagja lenne az Uniónak (szeretnének), akkor a Fekete-tenger igazi uniós beltenger lehetne. Orosz hadiflottával a Krímben...
Vagy lehet, az oroszokat is be kellene engedni? Már úgy is a spájzban vannak...
Nawesh
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
