Hab a tortán, hogy a „klasszikus” típusú recesszió elkerülésére szánt Obama-féle 800 milliárdos tőkeinjekció csak tovább rontott a helyzeten, mert a gazdaságélénkítést egyrészt befektetésekből, vagyis további eladósodással szándékozott finanszírozni, másrészt pedig (a republikánus lobbi nyomására) adócsökkentéssel, ami tovább szűkítette a fiskális bevételeket. Nem csoda, hogy az Obama-adminisztráció gazdasági előrejelzéseiben a következő hat évre szó sincs a költségvetési egyensúly helyreállásáról.

Ha minden jól megy (!), 2015-ben a szövetségi büdzsé bagatell 500 milliárdos hiánnyal számol. És hogy honnan jön ez a pénz? Hát éppen itt van a kutya elásva: jórészt persze a külföldi hitelezőktől (élükön Kínával), de az adóssággal együtt duzzad a pénztömeg is. Más szóval megállíthatatlanul növekszik a dollár mennyisége a világon, miközben az ország, amely ezt a valutát kibocsájtja, recesszióban van, vagyis egyre kevesebbet termel és egyre jobban eladósodik.

Ráadásul lehetetlen megtudni, hogy pontosan milyen mértékben növekszik a forgalomban lévő dollár mennyisége, ugyanis 2006 márciusa óta az amerikai jegybank (Fed) nem hozza nyilvánosságra az erre vonatkozó gazdasági jelzőszámot (M3), vagyis csak néhány beavatott van tisztában a beteg valódi állapotával.

Mi határozza meg egy pénznem értékét? Valaha a kibocsátó ország központi bankjának az aranytartaléka, ma azonban kizárólag azon az észlelésen alapul, amelyet gazdasági apparátusának szilárdsága és dinamizmusa kelt a külvilágban. Márpedig az Egyesült Államok esetében ez az észlelés egyre negatívabb, és mint ilyen esetben mindig, akár egy látszólag jelentéktelen esemény is képes lehet pánikot kelteni, ahogy a 2008-as jelzáloghitel-válság idején történt. Az a hit, miszerint a kínaiak örökké támogatni fogják a dollár árfolyamát, hogy fenntartsák az USA-ba irányuló exportfolyamukat, csak arra szolgál, hogy elkendőzze a nyilvánvalót: örökké nem lehet hitelből élni, a bankóprést működtetve. Eljön a nap, amikor már senki nem fog kölcsönt adni, és senkinek sem kell ez a pénz. Ebben a pillanatban a dollár összeomlik, hiperinflációba és káoszba taszítva az Egyesült Államokat.

A szövetségi állam csődje, amely a válság előtt csupán abszurd hipotézisnek tűnhetett, ma már egyáltalán nem az: egyes tagállamok, például Kalifornia, már most is a szakadék szélén lavíroznak. Egy ilyen forgatókönyv esetén tekintetbe kell venni annak a lehetőségét, hogy magánvállalatok fizetőeszközöket fognak kibocsátani, „alternatív dollárt” kreálva és így alapozva meg hatalmukat, messze a háttérbe szorítva a szövetségi állam jogosítványait. Ekkor bekövetkezhet a kapitalizmus (talán) utolsó stádiuma, az állam kvázi-megszűnése és az ország teljes magánosítása.

Politikailag egy ilyen válság következményei minden bizonnyal fatálisnak fognak bizonyulni – remélhetőleg ez alkalommal magára az USA-ra nézve. A külpolitika terén történelmi precedensek egész sora valószínűsíti, hogy az amerikaiaknak most is, mint a múltban mindig, „felelősökre” lesz szükségük: kínaiak, oroszok, arabok, európaiak, a célnak bármelyikük és mindegyikük megfelel… Éppen ezért a nemzetközi feszültség fokozódása várható, az erőszak eszkalációja egy olyan birodalom részéről, amely nem hajlandó beletörődni nemzetközi szupremáciája elvesztésébe és ezért kijátssza utolsó kártyáját, a katonai hatalmát, hogy megőrizze rangját.

Belpolitikai téren a dollár végét a Sátán jeleként fogják azonosítani. A zöldhasú bankjegy, rajta az „Istenben bízunk” (In God We Trust) felirattal, az amerikai társadalom cementje. Bukása egy olyan jelképet teremt, amelynek a magyarázata átcsúszik a transzcendens mezejére: egy olyan országban, ahol fundamentalista szekták és vallásmániás elmeháborodottak döntő befolyásra tettek szert, ez maga lesz az Apokalipszis. Irracionalitás, xenofóbia és bigottság fogja alkotni az amerikai politika új pilléreit.

Ebben az optikában a hatalomba visszatért és teljesen a dominionista/keresztény cionista jobbszárnya által ellenőrzött republikánus párt késztetést érezhet egy teokratikus „alkotmányos puccs” végrehajtására.

Az állami szerepek magántényezők általi kisajátítása, városok, sőt egész államok „privatizálása” – mindez az amerikai társadalom „harmadik-világiasodását” eredményezheti, a szociális egyenlőtlenségek drasztikus növekedésével. A folyamat természetes következménye az erőszak szédületes elharapódzása lesz, különösen a fajilag vegyes lakosságú nagyvárosokban.

Azon amerikaiak számára, akik nem akarnak ebben az etnikai dzsungelben élni, csupán egyetlen megoldás marad: „körbe állítani a szekereket”, mint a Vadnyugat meghódításának idején, vagyis olyan bázisközösségekbe zárkózni, amelyek megvédik a tagjaikat. Ezek természete nagyon eltérő lehet, az idők végét prédikáló apokaliptikus szektáktól egészen az alkalmazottaikat magas falakkal védelmező vállalatokig, amelyek munkát és védelmet biztosítanak számukra, ha cserébe lemondanak az alapvető szabadságjogaikról.

Persze ez többé már nem demokrácia lesz, hanem egy feudális típusú rendszer – paradox módon éppen olyan, mint amilyentől az Egyesült Államok egykori alapító atyái úgy irtóztak, akár az ördög a tömjénfüsttől. Olyannyira, hogy régi hazájukból elmenekülve meg sem álltak az Új Világig és egy új haza alapításáig, a történelem iróniájaként az eredeti elképzeléseikhez képest ezzel a valószínűsíthetően disszonáns végeredménnyel.

Végső soron egy rövid távú baj (a gazdasági és pénzügyi válság) kezelésére szánt hagyományos gyógyszerek egy sokkal súlyosabb patológia kiváltójának bizonyulhatnak. Amikor a gyógyszer méreggé válik…

Gazdag István, demokrata.hu