Érdekes formáció. A zenekar alapfelállásában nincs sem basszusgitár, sem bőgő, sem gitár, van viszont három rezes, bariton-, tenor- és altszaxofonok formájában.

Van még egy billentyűs, - ő külön fejezet, imádom a hangszínét a cuccainak, egy az egyben a hetvenes éveket hozza -, van még egy dobos, és egy énekes-ütőhangszeres hölgy. Sokat nem énekel, de amit csinál, az abszolút rendben van. Kanadai barátaink a ködös Ottawában alakultak 2002-ben, és úgy döntöttek nem igazodnak sem a nemzeti hagyományokhoz, sem az éppen aktuális zenei divathoz, hanem nyomnak egy kis afro-latin soul-jazzt, amolyan csűrdöngölős módra, hátha van, akinek bejön ez a múltidézés. Az első lemezen ( Uprooted 2005 ) még senki nem énekelt, ráálltak egy-egy sávra és kellemesen, finoman, szélsőségeket mellőzve fújdogálták ki a levegőt a csöveken.

Frankó kis album ez, kissé egyhangú, viszont vidám, és mivel a dallamok nem túl bonyolultak, kezdő szaxofonosok számára remek gyakorló anyag lehet. A Freedom No Go Die 2007-ből már komoly változásokat mutat, hiszen a hangzás feszesebb, rockosabb, bejöttek a rövid kis kiabálós-tüntetős énektémák, és az afrikai gyökerek érvényesülnek inkább. Bár van egyéniségük, saját stílusuk, de itt néha egy az egyben olyanok mintha az Osibisa, vagy Fela Kuti emlékzenekara lennének. Táncos, pörgős, vidám darabok jellemzik őket, sok fanfárszerű befúvással, kalandozó orgonadallamokkal. Favoritom a The Blind Leading The Blind, ezt a már említett énekesnő, Marielle Rivard adja elő, ellenállhatatlanul. A Little Habana képviseli a latin vonalat, trombitával, fuvolával, ( úgy tűnik szaxofonosaink máshoz is értenek ) szintén kellemes, mozgásra csábító tétel. Azt hiszem, tánciskolák nem járnának rosszul egy-egy Souljazz kiadvánnyal, bár lehet, hogy már ismerik őket.

A legutolsó lemezük a Rising Sun címet viseli, és megint csak más, mint az előzőek. Zeneileg sokkal gazdagabb, kifinomultabb. Ezen már helyet kapott a nagybőgő, a marimba, a zongora, a három fúvós kevesebbet játszik, mindennek helye van, az ének megint háttérbe szorult, és csak amolyan „csorda-vokál” formájában kísért néha. Vannak jó kiállások, megtörik néha a lendületet, változtatják a tempót, és a legszebb az egészben, hogy mindez olyan hangulatú, mint a lemez borítója. Ez a harsány, napfényes, jópofa hangzás manapság ritka madár a jazz világában.

Előfordul, hogy egy-egy számuk elborultan indul ( Serenity, Concecration ) de a végére feloldják a feszültséget, ellazítják a hallgatót, tisztelik a hallójáratokat. A SoulJazz Orchestra bármelyik lemeze tökéletes választás azok számára, akik csak most ismerkednek a jazzel, vagy fúvós hangszeren képezik magukat, esetleg táncórákat vesznek és szükségük van anyagra az otthoni gyakorláshoz. Tagok: Pierre Chrétien – bill., Marielle Rivard – ének, üt., Steve Patterson – tenorsz., Ray Murray – baritonszax., Zakari Frantz – altsz,, fuv., Philippe Lafrenière – dob, ének
http://www.youtube.com/watch?v=Q0hKNfnKKyg&feature=related

Zömbik József - http://zenebona.blogspot.com/